Erőss Zsolt és társai visszafordulnak egy 6 ezer méteres hegyről, hogy végül rosszabb helyre kerüljenek, mint ahonnan indultak.
A hegymászás normális esetben olyan mozgásokkal kezdődik, ahogy a hernyóból néhány rángással báb lesz. A hegymászó még a hálózsákban magára húz néhány réteg ruhát, hogy azokban bújjon ki a mínusz 10-15 fokos sátorba. Aztán a mászó további ruhákat vesz magára, míg társai várják, hogy befejezze végre, kimenjen a fagyba, és helyet hagyjon az ő teljes átalakulásukhoz.
Expedíciónk első csúcstámadása ennél azonban sokkal polgáribb körülmények közt zajlott. A 4900 méteres táborunk még egy takaros kőház volt, ahol ha nem is fűtött szobába, de legalább rendezett körülmények közé kászálódtunk ki. Egy tágas, tátrai hegyi házra emlékeztető étkezőben reggeliztünk, hatkor sorban nekivágtunk a hegynek. Az alpinistaérzés azonban váratott magára. Az ösvény óriás barna hegyek oldalában kanyargott, a völgyben misztikus ködök kavarogtak, és ha szétlebbentek a felhők, látni engedték a távoli hágó felé vonuló tömegeket. Néhány százan is lehettek az úton, amitől a havas hegyoldal inkább egy Jack London-regényt idézett, amelyben aranyásók és szerencsevadászok tartanak egy távoli, alaszkai völgybe, ahol állítólag csak le kell söpörni a földet az aranyrögökről.
A tömeg összetétele is legalább olyan vegyes volt, mint az alaszkai szerencselovagoké, köszönhetően annak, hogy a hágó Nepál legnépszerűbb túraútvonalának része. 
Sorban hagytuk az ötezer méter környékén támolygó, nagyravágyó irodistákat, szerencsét próbáló egyetemistákat és lovat bérelő öregembereket, akik még belekóstolnának életük nagy kalandjába. Nyolc után értük el a konstans ováció állapotában lévő hágót. 5400 méter jelentős magasság volt, de a fejfájást legyőzte az öröm. Vége a megpróbáltatásoknak, innentől lefelé vezet az út, és egynapi járóföldre már a civilizáció várta a trekkingeseket, kólával, szakadozó áramellátással és benzingőzzel.
A magasság csak a mi feszültségünket nem csökkentette, utunk ugyanis a fejünk felett tornyosuló Thorung csúcsra vezetett. A 6100 méteres magasság nem volt jelentős ugyan, de a nyolcórás indulás mégis szokatlanul későinek tűnt. Hiába haladtunk jó tempóban, 5600 méteres magasságban a hó alatt megbúvó meredek jégmezőbe futottunk. Az expedíció két mászója, Mécs Laci és Horváth Tibi tettek egy-egy próbát, ám az alattomos jég minden irányban folytatódott. Talán a velünk lévő néhány, tapasztalatlan túrázó miatt, talán mert a hegymászókat kevésbé izgatta egy, a nagy célnál 2 ezer méterrel alacsonyabb csúcs, húsz perc tanakodás után visszafordultunk, hogy nem sokkal később újra elmerüljünk a hágón folyamatosan tomboló fotózkodásban.
A szerző frusztrációját végül az egyre sűrűsödő oxigén, és a lenyűgöző táj űzte el. Egyre zöldebb völgyekben gyalogoltunk, szemünk előtt a misztikus nevű Muktinat lebegett, a hindu szent hely, a túra végpontja, ahol éttermek, netkávézók és pezsgő élet várja a hegyekből megmenekülőket.
Könnyű fehér öltönyeinket azonban hiába csomagoltuk a hátizsákunk tetejére. Muktinat a szent zászlók számából ítélve egyértelműen szent hely volt, és látványosan nem törődött a földi élvezetekkel. Szakadozó áramellátás, egyetlen poros út, továbbá a térerő és a net teljes hiánya fogadta a csapatot.
Társainknak, a túrázóknak innentől még lejjebb, a dúslevegőjű trópusi vidékekre vezetett az útjuk, az expedíció tagjai azonban tudták: további egy hónapig nélkülöznünk kell a civilizáció vívmányait. Másfél napos pihenő után Lete elhagyatott településén, végül elindulunk az Annapurna északi alaptábora felé. A teherautó platójáról integető túracsapattal együtt a barátságos gyaloglási ütem is távozott. „Hány órát megyünk holnap?” – kérdezte Laci vezetőnket, Davát. „Nyolc, kilenc óra – mutatott a szemközti hegy csúcsára. – Ott fogunk első nap táborozni. Onnan még két nap az út a táborba.”
Adásunkat tehát három-négy napra megszakítjuk. Addig hallgassanak szórakoztató könnyűzenét helyettünk is.
Hozzászólások