Erőss Zsolt hegymászása az Annapurnára

Erőss Zsolt kalandjai a Föld távoli szegleteiben zajlanak, egzotikus vidékeken, néha szinte elképzelhetetlenül szép, vagy éppen veszélyes környezetben. Jogosan gondolnánk tehát, hogy a mi hétköznapi életünktől semmi sem áll távolabb, mint egy magashegyi alpinista élete és gondolkodása. A hegymászó azonban állítja, ez nem így van. A hóviharban, jégfalon, végtelennek tűnő éjszakai menetelés során szerzett tapasztalatok praktikusak a mindennapokban is

„A hegymászó szépséget lát a nehézségekben. A hegyen sokszor nem várt körülményekkel szembesülünk, és ezek legyőzése jelenti a hegymászás lényegét. – mondta Zsolt, amikor a hegyek és a civilizáció közti átjárásról kérdeztük. – A cselekedeteink pedig befolyásolják személyiségünket. Szóval meglátom a szépséget, vagy legalább is a kihívást más nehézségekben is.”

Erőss Zsolt életéről írt könyvünk egyik izgalmas fejezete, amelyben a Magyarok a Világ Nyolcezresein expedíciója a világ negyedik legmagasabb hegyének meghódítására készül. Főhősünk először ér el sikert műlábával. Ha nem olvasta az előző részt, görgessen lejjebb.

7.

A magyar csapat az oxigén nélkül próbálkozó spanyol csapattal konzultáltak. Négy napot számoltak a csúcs elérésére, és mivel május 21-e tűnt a legbiztosabb napnak, 18-án kerekedtek fel a táborból. Az utolsó este Tibi végigvette Zsolttal a csúcsmászás menetrendjét. A fiatal mászó volt a lelkesebb, Zsolt tudta, hogy úgyis a hegyen dől majd el, milyen ütemben haladnak. Tervezgetni felesleges. Ahogy az egész expedíción, úgy a csúcsmászásnál is ketten akartak mozogni. Tibi jó erőben volt, és megbízott Zsoltban, aki viszont számított barátja segítségére. Méccsel már nem tervezett közös akciót, az utóbbi években nyilvánvalóvá vált, hogy nem tudnak együttműködni. Stílusuk is különbözött, Zsolt a nyers és egyszerű módszerek híve volt. “Most sem hozol sátrat a felső táborba?” - kérdezte élesen Laci az utolsó este, mivel felelőtlenségnek érezte, hogy társa elveti a fejlett hegymászóeszközök használatát. Zsolt nem válaszolt, csak magában dohogott, hogy hiába a high tech felszerelés, ha a gyors és erős hegymászó valahogy mindig feladja a csúcs közelében, és lemegy, a többiekre hagyva a közös felszerelést. Gál Lacira pedig mindnyájan csodabogárként tekintettek, akinek lelkesedése majd elhal, ha 8000 fölé érnek.

A csapat útja a hármas táborig kemény és jórészt eseménytelen volt. A tábor elhagyása közben spontán összeomlott a tábori oltár, és Tibi jót nevetett, ha babonásak lennének, akkor most el sem indulnának. Az állandó mozgásban lévő Kumbu jégesés olyannyira átalakult az utóbbi hetekben, hogy ha nincsenek a jégdoktorok frissen kihelyezett kötelei, akkor úgy érezték volna, soha nem járt terepre tévedtek.

A kettes tábort estére érték el, de mivel meghívást kaptak egy kereskedelmi expedíció konyhasátrába, mentesültek a hóolvasztás kényelmetlenségeitől. Korán kerültek hálózsákba és hajnalban már a Loce-falon küzdöttek.

Következő táboruk, a 7100 méteres hármas is átalakult. A népes spanyol expedíció annyi sátrat húzott fel, hogy alig találták meg a sajátjukat. Mivel volt elég szabad hely, Lacival nekiálltak összepakolni a saját, félig eltemetett sátrukat. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a táborlakók éppen ezt a helyet használták vécének. Hiába fagyott, a szagokra a kopogós mínuszok sincsenek hatással, derült fény egy érdekes tudományos tényre. Felkavarodott gyomorral ástak, és a 2002-es Everest-mászás rémlett fel mindkettőjükben: amikor amerikai sátortársuk a csúcstámadó sátrukban, a szemük láttára végezte el a dolgát. Mécs ezzel az élménnyel magyarázta, hogy akkor képtelen volt komolyabb teljesítményre.

Zsolt hajnalban, még egyedül hagyta el a sátrat az utolsó, csúcstámadó tábor irányába. Hideg volt, szürke fellegek vonultak az égen, de már hosszú sorok vonultak a hegyen. Itt még együtt futott az út a két szomszédos csúcsra, és minden expedíció egyetlen nyomba terelődött össze. Próbált olyan tempót tartani, hogy átmelegedjen. Csak akkor járta át a fagy, amikor megállt, lecsatolta és megtörölte a lábát. Laci az Everest és a Loce tömbjét körülfutó sziklavonulatnál, a Sárga padnál érte utol. Lehuppant mellé, megfogta műlábát, és amíg Zsolt elvégezte a rutinfeladatot, váltottak pár szót, majd jó iramban folytatta útját. Mint mindig, most is remek kondícióban volt.

A sziklapadok után furcsa társaságot pillantott meg. Serpák gomolyogtak egy csoportban, néha megálltak, vonszoltak valamit. Egy csapat serpa hosszú szánt próbált leereszteni a meredek hegyoldalban. A ponyva alól mereven lefelé mutató kar állt ki, mintha mutatná, hogy merre menne. “Japán mászó, magasság miatt nagy baj. Meghalt” - mondta neki az egyik serpa. Nem kezdő volt, már kétszer járt az Everesten, és hat másik nyolcezrest is megmászott, mesélték, miközben Zsolt a lábát törölgette. A Déli nyeregben, közel 8000 méteres magasságban a japán mászó zavarttá vált, dührohamok vettek erőt rajta és rátámadt a körülötte álló serpákra. A jámbor nepáliak értetlenül védekeztek, de mielőtt nagyobb baj lett volna, a férfi zihálni kezdett, összeesett és percekkel később megállt a szíve. A világ legmagasabb pontja közelében verekedni szokatlan dolog, az viszont kevésbé, hogy tapasztalt alpinistákat is leteríthet a hegyibetegség. Az ödémék különböző fajtái váratlanul, a sokadik expedíción is rátámadhatnak a magabiztos hegymászóra.

A szerencsétlenül járt japán a tengerszint közelében neves operatőr volt, akinek tehetős családja rögtönzött mentőexpedíciót szervezett. A serpák a 6500 méteres táborig cipelték le Takasi Ozaki testét, hogy onnan helikopter szállítsa el, ugyanúgy mint napokkal korábban a nepáli exminisztert.

Erőss Zsolt életéről írt könyvünk egyik izgalmas fejezete, amelyben a Magyarok a Világ Nyolcezresein expedíciója a világ negyedik legmagasabb hegyének meghódítására készül. Főhősünk először ér el sikert műlábával. Ha nem olvasta az előző részt, görgessen lejjebb.

5.

Az expedíció következő felmenete a terveknek megfelelően zajlott. Korai indulást határoztak el, majd a szokásoknak megfelelően a megbeszélt időben csak Zsolt volt menetkész. Egyedül indult útnak, nem akart a napsütésben olvadt havon mászni. A többiek amúgy is gyorsabbak voltak, neki fél óránként el kellett végeznie a rutinfeladatot. Leült a hátizsákjára, lekapcsolta a lábát, azt egy hurokkal a beülőjére erősítette, mert tragédiához vezetett volna, ha véletlenül lecsúszik a hegyoldalon. Aztán letörölte a csonkját, és a láb szilikon bélését, visszacsatolt, és folytatta útját.

Tibivel szürke, szeles időbe érték el a kettes tábort. Már forrt a víz a lábosukban, amikor hallották Mécset, majd később Gál Lacit. A korát meghazudtoló módon nyüzsgő és kissé szertelen mászó elhadarta, hogy sajnos későn indult, már melegben, kis híján rádőlt egy olvadó jégtorony. Majd azért maradt le, mert élőben akart bejelentkezni egy rádióadásba, és ehhez hosszasan várakozott a gleccser tetejénél. A történetei után bebújt a sátorba és hamarosan aludt.

A korai indulás megint elmaradt, már csöpögött a ponyvára fagyott jégréteg, amikor kikászálódtak, és nekivágtak a Hallgatás völgye végén emelkedő Lhoce-falnak. Kimerítő három órát töltöttek a meredek, néhol ötven fokos hegyoldalban. Egy jégomlás zökkentette ki a kötél mentén kapaszkodó hosszú sort a kaptatás monoton ritmusából. A lezúduló tömbök a mászók felé száguldottak, menekülni sem volt esélyük. Mielőtt tudatosították volna a veszélyt, a halálos vonat eltűnt egy előttük húzódó hasadékban. Nem sokkal később már úgy meneteltek tovább, mintha elfeledkeztek volna a percekkel korábbi életveszélyről.

A 7100 méteres táborban ledepózták a felszerelésüket, befeküdtek a spanyolok üresen álló sátrába. Másnap délelőtt Zsolt már ismét a kettes táborban volt, ahol meglepetésére a már halottként elkönyvelt indiai lányt pillantotta meg egy sátor ajtajában. Ijedten húzódott vissza, így nem volt esélye megtudakolni, hogy miként képzeli a csúcs meghódítását.

A hangulat a hegyen gyökeresen más volt, mint kilenc éve, legutóbbi mászásánál. Akkor is voltak kereskedelmi expedíciók, de tagjai mégis gyakorlott hegymászók közül kerülhettek ki. Ezúttal azonban már a kettes tábor környékén láttak oxigénpalackkal szipogó mászókat, jelezve, hogy ők ebben a csúcs irányából nézve jelentéktelen magasságban sem létezhetnének külső segítség nélkül.

Visszatértében pedig már a gleccseren találkozott olyan csoporttal, amelyik az életéért küzdött. A jégen botladozó indiai exopedíció vezetője kétségbeesetten kérdezte tőle, hogy még hány hasadékon kell átkelniük, hogy az első táborba érjenek. “Csak az elején vagytok - nyugtatta meg a drága hegymászóruházatba burkolt, minden bizonnyal a felső tízezer fiataljaiból verbuválódott csapatot Zsolt. - Még rengeteg a hasadék, utána viszont meredekebb lesz a terep. De inkább élvezzék a helyzetet, mert az egyes táborig tart a mászás könnyű része” - búcsúzott. Az indiaiak arcára kiült a felismerés, hogy a bulikban egyszer majd elmesélhető hegymászós sztorijuk mégsem éri meg ezt a vesződséget.

Nyolc hónapos munka után, amelybe persze okosban beleszámítjuk a blogunkban részletesen ismertetett Annapurna expedíciót is, elkészült Erőss Zsolt életéről írt könyvünk. Műfaját tekintve életrajzi könyv, de a szerző inkább dokumentum kalandregényként definiálja. Az egyik legizgalmasabb fejezet a 2011-es Lhoce expedíció története lett. Zsolt ezen az úton bizonyította be, hogy lehetséges fél lábbal is nyolcezer méter magas csúcsokra mászni. Elnézést a szpojlerért, de leírjuk: balesete után másfél évvel ugyanis meghódította a 8516 méteres himalájai csúcsot.

Az expedíció nem csak emiatt volt érdekes, hanem küzdelmének hátterében zajlott a magashegyi mászás talán legnagyobb mentőexpedíciója: elvakult profik és naiv amatőrök tömege vágott neki a világ negyedik legmagasabb hegyének, hogy a túlerőltetett csúcstámadás után szembe találják magukat a halálosan fagyos, himalájai éjszakával.

Blogunk Kedves Olvasói (BKO) most három részben megismerhetik a teljes sztorit.

Loce - 2011

1.

Zsolt felépülésével és a jövőjével kapcsolatos kérdések végül tél végén, a Kilimandzsáróra vezetett túráján oszlottak el. A lába jól bírta, a nem sokkal korábban kifejleszt lábfej könnyű volt, jól tudott mászni vele. A téli, elkeseredett, összeszorított foggal végzett edzés is éreztette hatását. Az út legnehezebb szakasza a háromezer méteres lefelé gyaloglás volt, de ezt is gond nélkül teljesítette. Hazaérkezve kétségek nélkül bólinthatott rá az új tervre, a Lhoce megmászására.

Míg hónapokkal korábban minden nehézkesen ment, a mászás, a túravezetés, a Hildával közös programok, most egyszeriben újra egyenesbe került az élete. Bíztató jel volt, hogy januárban őt választották az év extrémsportolójának. Nem a díj lelkesítette, hanem hogy közönségszavazás döntött, jelezve: a hegymászás talán Magyarországon is kitör abból karanténból, ahová az emberek a meghökkentő érdekességeket sorolják, a foggal történő vonathúzástól a sárban birkózásig. Remélte, ahogy egy focistának sem kell elmagyaráznia, mi értelme van kilencven percen keresztül rugdosni egy labdát, ugyanúgy túlléphet a lehangoló kérdésen, hogy minek kell felmászni hegycsúcsokra.

Nem sokkal nepáli útjuk előtt érte a legnagyobb öröm: felesége pozitív terhességi teszttel lepte meg, és már Katmanduban kapta a hírt, hogy a magzat szívhangját is érzékelték, második gyereke szépen fejlődik. Szárnyalt a boldogságtól.

A csapat is jó volt, Wetzl Pétert és a filmeseket leszámítva a Cso-Ojun összeszokott társaság ült kedvenc éttermükben, a Yakban. Velük volt még tizenegy túrázó, akiket Mécs Laci szervezett be, hogy az ő befizetéseikből egészítsék ki az expedíciós költségvetést. Míg Zsoltnak évek óta biztos volt a támogatási háttere, a többiek alkalmi szponzorok és állami pénz segítségével jutottak ki az expedíciókra.

A trekkerek lelkesek voltak a kalandtól, az egzotikus helyszíntől, és hogy hamarosan az újságokban látott hőseikkel vághatnak bele a kalandba. Kalandból pedig már a kezdetektől megadatott nekik. A terv az volt, hogy megmásszák a Lhoce alatt magasodó hegyet, az Island csúcsot. Amelyhez el kellett repülniük a vidék kapujába, Luklába.

A katmandui reptéren teljes volt a fejetlenség, először nem találtak számukra helyet a kis gépeken, aztán a túlsúly miatt kellett összecsapniuk a körülményes repülőtéri személyzettel, majd váratlanul a társaság egyik felét betuszkolták egy kis, kétpropelleres gépbe, és Zsolt meg Lajos döbbenten nézett utánuk a tranzitban. A Himalájában tomboló esőzések miatt egy ideig az sem volt biztos, hogy mikor követhetik őket. Végül felkerültek egy gépre, hogy néhány órával később kiszálljanak a ködös, és teljesen üres luklai repülőtéren. Csoportjukat szállító repülő útközben műszaki hiba miatt visszafordult, és információ hiányában a helyiek is annyit tudtak javasolni nekik, hogy várjanak türelemmel. Buddhista vidéken jártak, ahol egy ilyen tanács megfelelőnek tűnt az őslakók számára. Késő délután landolt a társaikat szállító gép, de a csomagok persze Katmanduban ragadtak. Azonban nem akartak a sáros és lehangoló Luklában várakozni, ezért a menet elindult a hegyek felé, Lajos pedig a helyszínen maradt, hogy megvárja és teherhordóik segítségével útnak indítsa a felszerelésüket.

Ami a hegymászók számára az ázsiai utazgatás megszokott eleme volt, amelyhez úgy viszonyultak, mint egy sokszor elmondott vicchez, az csak feltüzelte a trekkereket. Az izgalmaktól lelkesülten vágtak neki az útnak. Még alacsonyan jártak, háromezer méter körül, és a csapat úgy lódult meg, mintha teljesítmény túrán lenne. Zsolt nehezen tartotta a tempót, a lába is fájni kezdett, de nem volt sok ideje, hogy leszerelgesse és megtörölje a protézist. Este derült ki, hogy az erőltetett menetben kisebesedett a lábcsonkja. Dühös lett, hiszen ezzel az egész mászását veszélyeztette. Dacosan határozta el, hogy nem érdekli a társaság, ha akarnak, akkor rohanjanak, de ő megtartja kényelmes tempóját. Tibi továbbra is mellette volt, beszélgetve ballagtak a kényelmes ösvényen.

Második este érték el a környék központját, a serpa fővárosnak is nevezett Namche Bazaart. Zsolt alig ismerte meg a várost. Kilenc éve, a sikeres Everest-mászásakor járt itt, amikor a település még a túrázók fő pihenőhelye volt, éttermekkel, boltokkal és kis hotelekkel. A Kumbu völgy egy kiszélesedésében épült falu időközben egy svájci üdülőfaluhoz vált hasonlatossá. Pékségek, pizzériák, elegánsabb hotelek nyíltak, a falu felkúszott a környező domboldalakra, ahonnan egész nap hallották az építkezések zajait. A civilizációs vívmányok lelombozók lehetnek az autentikus kultúrát keresők számára, de mivel a látogatók többsége nem néprajzkutató, hanem a magasabb régiók felé tartó túrázó vagy alpinista, boldogan vetették magukat a kényelmi szolgáltatások közé.

Zsolték megismertették társaikkal a helyi alkoholos italt, az erjesztett kölesre öntött forró vizet, a tongpát. Az egyliternyi sörszerűség végéhez közeledve már üzleti tervet is kieszeltek, mert biztosnak látszott, hogy a forró, élesztő ízű folyadék hatalmas siker lenne Magyarország alkoholpiacán is.
A hangulat a tongpától függetlenül is kellemes volt, a Himalája a nyüzsgő utcákból nézve nem halálos, rideg és embert próbáló hely volt, hanem maga az anyatermészet.

2.

Hogy a Himalája a remek fahéjas kalácsok ellenére sem vidám osztrák síterep, akkor vált világossá a trekkerek számára, amikor végül valóban hegymászásra került a sor. Kétnapos gyaloglással érkeztek el a hegy alatti Dingbocséba. Nem volt könnyű menet, de Zsolt már érezte, ha tartja a tempóját és rendszeresen megáll, hogy megtörölje a lábát, nincs mitől tartania. A trekkerek is bizakodók voltak, minden úgy alakult, mintha egy nagy expedíció zajlana. Az alaptábor pezsgett a 6189 méter magas hegy lábánál: nyugati hegymászók válogatták a felszerelésüket fontoskodva, serpák csoportjai diskuráltak vidáman a köveken ülve, teherhordók érkeztek csomagokkal megrakottan. Ők is felállították a sátraikat, majd Zsolt körbesétált a táborban. Egy sziklás oldalban köteleket helyeztek el a hegyivezetők, hogy jumározni, ereszkedni tanítsák a kuncsaftokat. Talán ez is a show része, gondolta, hiszen a neten trekkingcsúcsként emlegették az Island Peaket. Azaz olyan hegyként, amire minden különösebb felkészülés nélkül fel lehet sétálhatni.

Szerdán jelenik meg Erőss Zsolt önéletrajzi könyve, amelynek kapcsán a szerző a jövőjéről faggatja a neves hegymászót.

Hova vezet a következő expedíciód?

Már a most tavaszi Annapurna után kitalátuk, hogy Kancsendzönga a cél. A kérdés inkább az, hogy kikkel menjek, mert erre a hegyre nem lehet kezdőket vinni. Amikor hazajöttem az Annapurnáról, akkor Hilda, a feleségem mondta, hogy valahogy megpróbál kijönni velem a következő expedícióra. De a gyerekek mellett ez azért még nem megoldható.

A Kancsendzönga a világ harmadik legmagasabb hegye. Miért tartod nehéz mászásnak?

Úgy tekintek a Kancsendzöngára, mint az Annapurnára, csak magasabb kivitelben. Hasonlók a körülmények: sok a hó, lavinás, változékony az időjárás. Emiatt a baleseti statisztikákban is nagyjából ott szerepel, ahol az Annapurna.

Mennyire számítasz nehéz mászásra?

A hegy nehézségét nálam a hó mennyisége határozza meg. A hótaposással van gondom, abban fáradok el igazán. Ennél jobban megy nekem a nehezebb, de havas, jeges, sziklás terepen mászás. Sajnos ilyenre ott nincs lehetőség, elég zegzugos hegy, nincs egy szép, logikus útvonala, ami a csúcsig vezet. Arra számítok, hogy kemény expedíció lesz.

„Jól elcsesződött minden. Tibi eltűnve, és már gondoltam, hogy ha két napig nem került elő, akkor tragédia van. A mászó társam volt, de a legjobb barátom is. Én is rossz állapotba kerültem, súlyos légúti fertőzéssel. Csak az volt bennem, hogy vánszorogjak le a hegyről, éljem túl valahogy.” A drámai gondolatok a nyolcórás éjszakai csúcsmenet végén kavarogtak Erőss Zsoltban. A 7150 méteren felállított sátorba már bevilágított a hajnali nap, és ő volt az egyetlen ember a táborban.

Cserbenhagyták Erőss Zsoltot címmel jelentek meg cikkek a hegymászó levonulásáról szóló posztunk után, félreértelmezve a történteket. Az újságok hibás következtetése érthető, hiszen a magashegyi mászás technikájának és körülményeinek ismerete nélkül reménytelen tisztán látni az ügyben. A mindennapi élet tapasztalatai ugyanúgy nem alkalmazhatók a Himalájában, ahogy nem vonhatunk le következtetést a Dakar rallyról az alapján, hogy van jogosítványunk. Cserbenhagyásról akkor beszélhetnénk, ha Zsolt segítség nélkül nem tudott volna lejönni a hegyről, vagy olyan veszélyes szakaszt kellett volna leküzdenie, amelynél egy társ segítsége elengedhetetlen.

A hazaérkezésnek a jó mellett vannak lehangoló elemei is, figyelmeztetett a tény: szombatra Zsolt lejöveteléről szóló írásomat kiforgató cikkek jelentek meg a Blikkben és Hír24-ben. A posztomból összeollózott szöveghez egyetlen dolgot tett hozzá a két szerző, mégpedig a címet, amivel az egész ügy végül gellert is kap.

Röviden annyit kell leszögezni: Zsoltot természetesen nem hagyták cserben társai, a cserben hagyás egy más dolgot jelent, aminek kifejtésétől hosszadalmas hegymászó technikai vonzatai miatt itt eltekintünk. Annyit mondhatok, hogy például a pofont sem hívjuk tömeggyilkosságnak.

Felhő sem volt az égen, a levegő nem mozdult, úgy ültünk a magashegyi rétet csépelő napsütésben, mint egy 4200 méterre telepített nyugdíjas otthon lakói. Az asztalunk a szabadban állt, kitelepítették, mert bontották az étkezősátrat. A szerviz még működött, teáztunk, müzlit, omlettet ettünk, és néztük a nepáli srácokat, akik olyan iramban rámolták a tábort, hogy már érthető volt, miként értette az expedíciószervező cég vezetője: ma az egész alaptábor levonul.

Horváth Tibor három napja ítéletidőben akart leereszkedni a hegyről. Mostanra vált biztossá, hogy hiába vártuk az alaptáborban.

Tibi eltűnt, és hétfő óta már biztos, hogy tragikus balesetet szenvedett. Három napja sejtettük, hogy barátunkkal valami baj történhetett. Szombaton jelentkezett be utoljára, hogy az alsó négyes táborból már nem megy tovább, visszafordul. Üdvözöltük a döntését, mert ezzel az akklimatizáció általános szabályai szerint jár el, a megfelelő magasság elérése után visszaereszkedik pihenni. Tartottunk ugyanis attól, hogy követni akarja barátja és mentora, Zsolt példáját, aki különlegesen jó adottságainak köszönhetően képes előzetes alkalmazkodás nélkül is a csúcs megközelítésére.

A magyar mászó elérte a hármas tábort, de a nemzetközi csapat furcsa dolgokat tett a hegyen. Az Annapurna csúcsrohama percről percre.

A csúcsmászás napja pont úgy zajlott, mint egy kényelmes vasárnap délelőtt szokott. Ültünk a reggelinél és néztük a tévét. Annyi különbséggel, hogy a reggeliző asztal 4200 méter magas alaptáborban volt, a tévé pedig az Annapurna volt. Mintha valamelyik hírműsort néztük volna, amely éppen egy forradalmat közvetít élőben. A képernyő egyik oldalán élőben zajlott az élet-halál harc, a másik oldalon pedig töltöttünk magunknak még egy csésze kávét.

Bizonytalan kilátások után a nemzetközi csapat eljutott a felső táborba, és csendes időben kezdi a csúcstámadást.

Szombat éjjel, ideális körülmények közt, telihold fényénél kezdődik a csúcstámadás. Zsolt egy kilencfős nemzetközi csapat tagjaként indul el a 7150 méterre állított legfelső táborból. A csúcstámadás azért éjjel indul, hogy napközben érhessék el az ezer méterrel magasabb csúcsot, majd minél mélyebbre ereszkedhessenek vissza.

Erőss Zsolt és a többi hegymászó magashegyi otthona ön számára is elérhető.

Az alaptábor kellemes hely, friss a levegő, ezért a jó idő közeledtével hasznos elfoglaltság lehet elkészíteni saját magashegyi támaszpontunkat. Az egészhez nem kell más, csak néhány, a háztartásban, vagy annak környékén fellelhető hozzávaló, és egy kis kézügyesség. A vállalkozó kedvűek az alábbi leírás alapján tervezzék meg alaptáborukat.
a. Buddhista szentély. Négyszögletes emelvény, lábánál szent gallyak elégetésére szolgáló üreggel. A jó időre várakozás idején rendszeres elfoglaltságot ad a könnyed keleti misztikumra hajló hegymászóknak.
b. Fürdősátor. A tábor valódi szentélye. Használata után a táborlakó úgy érzi, valahol valóban létezik egy fejlett és jó illatú társadalom, amelynek egykor tagja volt, habár ez hetek óta nem látszik rajta. A forró vizet a szomszédos konyhasátorból (c.) hozzák vödörben.
c. Konyhasátor. Puritán, de nagyméretű sátor. Berendezése három ipari teljesítményű benzines főző, kőből rakott pultok, amelyeken nyolc tábori segéd foglal helyet, és nézi, ahogy egy társuk főz. A várakozók hasznos munkát végeznek, ugyanis a szakácsnak úgy kell európainak gondolt ételeket készítenie, hogy még egyet sem látott élőben. A tanácsadók segítenek kitalálni, milyen lehet a bolognai makaróni, a sült krumpli, vagy a rosé kacsamell polentával.
d. A személyzet sátrai. A személyzet itt tölti expedíciós idejének 75 százalékát.
e. Hegymászók. Nélkülük elképzelhetetlen egy igazi alaptábor. Jellemzően 35 és 50 közti férfi, az ismert hegymászómárkák termékeiből összeállított, könnyű ruházatban. Mozgatása az alaptáborban nem bonyolult, csak képzeljünk el egy magashegyi nyugdíjas otthont. Reggeli az étkezősátorban (i.), majd kávézás a sátor elé húzott széken. Ebédig szocializálás a napon. Ebéd. Délutáni alvás a sátrakban (f.). A szentély (a.) meglátogatása, vagy az aktuális svájci, kanadai, spanyol eredetű időjárás jelentés megvitatása. A hattól nyolcig tartó generátoridőben emailek küldése, fogadása, blogírás, filmnézés az étkezősátorban (i.,j.). Vacsora. Esti alvás (f.).
f. Hegymászók sátrai. Fontos, hogy minden táborlakónak jusson egy kényelmes háromszemélyes sátor, hiszen a hegymászók itt töltik expedíciós idejük 30 százalékát.
g. Vécésátrak. Guggolós típusú sátrak, amelyek meglepő módon nem büdösek, igaz, nem a bájos igyekezettel elhelyezett illatosítók miatt, hanem mert ebben a magasságban már nincs annyi baktérium.
h. Raktársátor. Jobb napokat látott, márkás, de mára kifakult dómsátor, padlóján krumpli, babkonzerv, kekszek, hagyma, rizses zsákokból folyó rizs, reggeliző pelyhes dobozok, gyömbér, vécépapír gurigák, ketchup és egyebek tarka összevisszasága. Lábujjhegyen kell végigóvakodni a félhomályban, ha keresünk valamit.
i. Kelet-európai étkezősátor. A kelet-európai mászók itt töltik expedíciós idejük 68 százalékát. Berendezése egy hosszú asztal, összecsukható karosszékek, egy darab világítótest, napelemmel.
j. International étkezősátor. Lásd előző pont, nemzetközi mászókkal.

k. Annapurna. (Lehet más 8000 méternél magasabb hegy is.) A hegymászók itt töltik expedíciós idejük 2 százalékát.

Erőss Zsoltékat visszafordulásra biztatja az alaptábor.

A nap egyetlen nem rádiós eseménye reggel zajlott, amikor a neves spanyol mászó, a 70-es éveiben járó Carlos Soria egy küldöttség élén megjelent az étkezősátrunknál, hogy tolmácsai útján elmondja: a friss időjárás jelentést látva letettek előző esti tervükről, hogy ők is nekivágjanak a hegynek. A pénteki jó időt ugyanis szombaton várhatóan egész napos havazás követi. És bár vasárnap tiszta idő lesz, sőt, nagy szerencsével akár a csúcsot is elérhetik, a visszaereszkedés a mély hóban, majd az érkező havazásban már kétséges.

A magyar hegymászók egy lavina után állítólag túlélték a veszélyes kuloárt is. De a rádiójuk néma.

Mai bejegyzésünk száraz lesz, mint egy MTI-hír, és nem azért, mert az expedíció csúcstámadásában ma nem történt semmi, hanem azért, mert nagyon is történt. Csak éppen távol az alaptábortól, és a technikai vívmányoktól idegenkedő társainkkal.

Előző jelentésünk ott ért véget, hogy Zsolt és Tibi az általános pánik ellenére végül nem tértek vissza az alaptáborba, hanem egy kis csapattal a továbbhaladás mellett döntöttek. Az alaptáborban izgatottan vártuk a híreket, hiszen az Annapurna mászásának legveszélyesebb szakasza következett: egy lavinaveszélyes folyosón kellett felóvakodni a 6300 méteren fekvő hármas táborba.

Szaigon kiürítésére emlékeztető jelenetek 5500 méteren. Erőss Zsolték mellett még hatan tartanak ki, készülnek a lavinás kuloárba.

Már a reggel első két eseménye összefoglalja, hogyan torpant meg a régóta várt a csúcstámadás. Pontosabban a második és harmadik eseménye, mert az első az volt, hogy kihúztuk az étkezősátor elé a székeinket, a napfényben hunyorogva néztük a kiürült tábort, és kávét ittunk. Aztán megreccsent a rádió a szakács kezében, mert úgy látszik, a tészták túlfőzése mellett rábízták a rádió-összeköttetést is, és nepáli szóáradat töltötte meg a levegőt. A konyhafiú, a pincér és még néhány vegyes funkciójú srác gyűlt köré, egyre szélesebben vigyorogtak, majd vad pakolásba kezdtek.

„Vége a csúcstámadásnak, jönnek le – mondta nehezen leplezett mosollyal a szakács. - Magas a hó, tükörjég van, nagyon veszélyes.”

Döbbenten néztünk, hiszen az idő jónak tűnt, előző este pedig volt egy táborgyűlés, ahol vagy 30 mászó és serpa egyeztette a taktikáját: hogy miként fogják kifeszíteni a köteleket a legveszélyesebb részen, azaz a kuloárban, ahol lavinák söpörték el a korábbiakat. Mindenki tettre kész volt, és egyértelműnek tűnt, hogy ezúttal nagy erőket vetnek be a kettes és hármas tábor közti lavinás folyosó leküzdésére.

Hollywoodi producerek mostantól rejtve maradt veszélyekről is forgathatnak filmeket.

A hegyek veszélyeiről már olyan sok szó esett blogunkban, meg úgy általában a hegymászás kapcsán is, hogy az olvasó nyilván a távkapcsoló után nyúl, ha lavinákkal, kőhullásokkal és zuhanásokkal hozakodnánk elő. Érdekes módon még a hegymászófilm-készítők is csak az elcsépelt és szűkös készletből válogatnak, noha a műfaj fő követelménye, hogy a forgatókönyvírók a lehető legtöbb vészterhes eseményt pakolják egymás után. Pedig vannak olyan veszélyek, amelyek szintén drasztikusan befolyásolják a sikert, de ezekről mégis csak az tud, aki maga is egy alaptáborban ül, és várja a jó időt.

A titkos veszélyek jellemzője, hogy hétköznapi problémáknak tűnnek, amelyek ráadásul nem is a hegymászás közben vetik magukat a mászóra. Hatásuk mégis elementáris, és ezt tudják jól a nyolcezres-mászók. A himalájai hegyek megmászása akkora fizikai és pszichikai kihívás, hogy a legkisebb zavaró tényező is kockára teszi a sikert, rosszabb esetben pedig magát a mászót keveri bajba.

A kritikus magasságba nem jutottak el, de Erőss Zsoltnak szokatlan terve van.

Az expedíció útja a kettes táborból lefelé, a base camp felé vezetett. Mellig érő hóban még biztonságos terepen is nehéz lett volna elérni a harmadik tábort. A lavinaveszély miatt pedig kétséges volt, hogy épségben végig lehet-e mászni a hegy kulcsrészén, a kuloárban. Így elmaradt az akklimatizáció döntő lépése, hogy a magyar csapat a 6400 méteren álló következő táborban éjszakázzon, ezzel szoktatva szervezetüket a nagy magassághoz.

Közben a táborban az expedíciók már úgy emlegették a május 2-a és 6-a közti időszakot, mint a szcientológusok Xenu eljövetelét. Ha Hubbardnak igaza van, akkor május elsején el kell hagyni a tábort, hogy megkezdődjön a csúcsroham. Aki kimarad a menetből, annak lehet, hogy hetekig kell, majd várnia. Ráadásul amennyiben a többség sikerrel jár, a kivárásra játszó hegymászó később már nem oszthatja meg a hótaposás és kötélkihúzás feladatát 3-4 expedícióval, mindent egyedül kell tennie.

Erőss Zsolt és expedíciós társai a rettegett harmadik táborba tartanak, de végül nem a lavina állja útjukat. Jelentésünk 5500 méterről.

Biztosabbak voltunk a tervünkben, mint a Közgép egy állami megrendelésben. Egy nap alatt felmegyünk a kettes táborba, hiszen azt a magasságot már megszoktuk, és kevesebb felszerelést kell cipelnünk. Délután pihenünk, másnap pedig Zsolt, Laci és Tibi nekivágnak a hármas táborba vezető útnak. Elkísérem őket az oroszlánbarlang szájáig, a környék lavináit összegyűjtő kuloár bejáratáig. Megnézem, ahogy biztonságban átkelnek, majd megvárom őket a kettesben, míg ők egy éjszakát töltenek a harmadik táborban. Aztán együtt visszaereszkedünk az alaptáborba, azzal a megnyugtató tudattal, hogy a csapat akklimatizációs szempontból is készen áll a csúcstámadásra. Az ütemezés pont jó, mert május első hetében jósolnak jó időt 8000 méteren, előtte még elég idő lesz a pihenésre.

Gyanúsnak kellett volna lennie azonban, hogy az indulás előtti este bejött hozzánk a főserpa, egy alacsony, izmos srác, röviden érdeklődött, ízlik-e a vacsora, majd javasolta, hogy másnap vigyünk magunkkal vagy 200 méter kötelet, az övéből természetesen, szóra sem érdemes. Használjuk csak abban az esetben, ha a kihelyezett köteleket a kettes tábor feletti részen szétszaggatták volna a a lavinák. Más fordításban: végezzük el a munkájukat, ők egyáltalán nem akarnak most felmenni.

Erőss Zsolt a Himalája nagy magasságában kólával és lazaccal találkozik.

Az ötezer méteres táborban ébredve kiderült, hogy egy magashegyi poszterbe másztunk bele. Havas csúcsok karéjában voltunk, egy vízszintes hómező szélén. Zsolt már akkor útra kész volt, amikor én még csak a hálózsákomat csomagoltam. Ruhában feküdt le vékony hálózsákjában, nem is reggelizett indulás előtt, majd a kettes táborban, mondta. Meglepődtem, az általam ismert iskolák szerint mászás előtt szénhidrátot kell fogyasztani, és legalább egy liter folyadékot, hiszen lehet, hogy csak este ehetünk ismét.

Az út egyébként nem volt nehéz, kereszteztük a hómezőt, amelytől biztonságos távolban lavinák szakadtak le a hegyoldalakban. Aztán a szemközti meredek hómezőn nekivágtunk az ismeretlennek. Felfedező hangulatomból csak akkor zökkentem ki, amikor felettünk két alak porzott lefelé, lazán, fél kézzel fogva a kötelet. Óriás pehelyruhákat viseltek, de egyikük fején bézból sapka volt, mintha már az alaptáborban lennének. Az első csúcsmászók voltak, egy kínai srác és a serpája. Elmesélték, hogy aznap 11-en jutottak fel, két kínai, két indiai és egy amerikai mászónő. Továbbá a serpáik, akik segítették őket.

 A mexikóiakat két lavina is elvitte, de túlélték. A magyar expedíció elindul a hegyre.

 „Oroszrulett” – mutatja, két ujját a fejéhez emelve a török mászó (aki inkább borotválatlan argentin tangótáncosnak tűnik). Svájci illetőségű társa bárszintetizátoros küllemének ellentmondó lendülettel folytatja: „A hármas tábor alól jöttünk vissza. Életveszély. Őrület. Egy kuloárban vezet az út, ahol folyamatosan jönnek a lavinák. Az irániak sátrát elvitte, ott álltak mellette, mindenük elment, bakancs, minden, de ők túlélték. (Ezt a sztorit végül nem sikerült megerősíttetni.) A mexikóiak meg éppen keresztezték a hómezőt, mikor jött a lavina. Bumm. Az egyik egy jégletörés alatt bújt el, láttam, fölötte rohant át az egész. Hihetetlen, de mind az öten megmaradtak.”

Ezt a történetet viszont elmesélték maguk a túlélők is aznap este, pont ugyanolyan hevülettel, mintha mindnyájan egy első világháborús csatából tértek volna vissza, srapneltűzzel, lovasrohammal, szuronycsatákkal a hátuk mögött.

Hasonlítsuk össze, mi kell, hogy a legjobbak eljussanak a hegyekbe. Falusiak vs. hegymászók.

A hegymászók azok az emberek, akik félelmet nem ismerve hódítják meg Földünk legmagasabb pontjait, hogy onnan tapasztalatokban gazdagodva, és kicsit bölcsebben ereszkedjenek vissza embertársaik közé.

A magashegyek világa azonban nem barátságos látogatóival, a hegymászóknak különleges képességekkel, és high tech felszereléssel is rendelkezniük kell. Ezek nélkül a hegymászás következményei beláthatatlanok.

A hordárok azok a falusi emberek, akik történetesen a világ legmagasabb hegyei alatt laknak, és ha a hegymászók elindulnak a magasabb régiók felé, segítenek elvinni nekik csomagjaikat.

A hegymászók és a falusiak útja egy darabon együtt halad, hasonlítsuk össze felszerelésüket.