A Lhoce meghódítása 3. rész - A Himalája legvadabb tragédiája lehetett volna

Erőss Zsolt életéről írt könyvünk egyik izgalmas fejezete, amelyben a Magyarok a Világ Nyolcezresein expedíciója a világ negyedik legmagasabb hegyének meghódítására készül. Főhősünk először ér el sikert műlábával. Ha nem olvasta az előző részt, görgessen lejjebb.

7.


A magyar csapat az oxigén nélkül próbálkozó spanyol csapattal konzultáltak. Négy napot számoltak a csúcs elérésére, és mivel május 21-e tűnt a legbiztosabb napnak, 18-án kerekedtek fel a táborból. Az utolsó este Tibi végigvette Zsolttal a csúcsmászás menetrendjét. A fiatal mászó volt a lelkesebb, Zsolt tudta, hogy úgyis a hegyen dől majd el, milyen ütemben haladnak. Tervezgetni felesleges. Ahogy az egész expedíción, úgy a csúcsmászásnál is ketten akartak mozogni. Tibi jó erőben volt, és megbízott Zsoltban, aki viszont számított barátja segítségére. Méccsel már nem tervezett közös akciót, az utóbbi években nyilvánvalóvá vált, hogy nem tudnak együttműködni. Stílusuk is különbözött, Zsolt a nyers és egyszerű módszerek híve volt. “Most sem hozol sátrat a felső táborba?” - kérdezte élesen Laci az utolsó este, mivel felelőtlenségnek érezte, hogy társa elveti a fejlett hegymászóeszközök használatát. Zsolt nem válaszolt, csak magában dohogott, hogy hiába a high tech felszerelés, ha a gyors és erős hegymászó valahogy mindig feladja a csúcs közelében, és lemegy, a többiekre hagyva a közös felszerelést. Gál Lacira pedig mindnyájan csodabogárként tekintettek, akinek lelkesedése majd elhal, ha 8000 fölé érnek.

A csapat útja a hármas táborig kemény és jórészt eseménytelen volt. A tábor elhagyása közben spontán összeomlott a tábori oltár, és Tibi jót nevetett, ha babonásak lennének, akkor most el sem indulnának. Az állandó mozgásban lévő Kumbu jégesés olyannyira átalakult az utóbbi hetekben, hogy ha nincsenek a jégdoktorok frissen kihelyezett kötelei, akkor úgy érezték volna, soha nem járt terepre tévedtek.

A kettes tábort estére érték el, de mivel meghívást kaptak egy kereskedelmi expedíció konyhasátrába, mentesültek a hóolvasztás kényelmetlenségeitől. Korán kerültek hálózsákba és hajnalban már a Loce-falon küzdöttek.

Következő táboruk, a 7100 méteres hármas is átalakult. A népes spanyol expedíció annyi sátrat húzott fel, hogy alig találták meg a sajátjukat. Mivel volt elég szabad hely, Lacival nekiálltak összepakolni a saját, félig eltemetett sátrukat. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a táborlakók éppen ezt a helyet használták vécének. Hiába fagyott, a szagokra a kopogós mínuszok sincsenek hatással, derült fény egy érdekes tudományos tényre. Felkavarodott gyomorral ástak, és a 2002-es Everest-mászás rémlett fel mindkettőjükben: amikor amerikai sátortársuk a csúcstámadó sátrukban, a szemük láttára végezte el a dolgát. Mécs ezzel az élménnyel magyarázta, hogy akkor képtelen volt komolyabb teljesítményre.

Zsolt hajnalban, még egyedül hagyta el a sátrat az utolsó, csúcstámadó tábor irányába. Hideg volt, szürke fellegek vonultak az égen, de már hosszú sorok vonultak a hegyen. Itt még együtt futott az út a két szomszédos csúcsra, és minden expedíció egyetlen nyomba terelődött össze. Próbált olyan tempót tartani, hogy átmelegedjen. Csak akkor járta át a fagy, amikor megállt, lecsatolta és megtörölte a lábát. Laci az Everest és a Loce tömbjét körülfutó sziklavonulatnál, a Sárga padnál érte utol. Lehuppant mellé, megfogta műlábát, és amíg Zsolt elvégezte a rutinfeladatot, váltottak pár szót, majd jó iramban folytatta útját. Mint mindig, most is remek kondícióban volt.

A sziklapadok után furcsa társaságot pillantott meg. Serpák gomolyogtak egy csoportban, néha megálltak, vonszoltak valamit. Egy csapat serpa hosszú szánt próbált leereszteni a meredek hegyoldalban. A ponyva alól mereven lefelé mutató kar állt ki, mintha mutatná, hogy merre menne. “Japán mászó, magasság miatt nagy baj. Meghalt” - mondta neki az egyik serpa. Nem kezdő volt, már kétszer járt az Everesten, és hat másik nyolcezrest is megmászott, mesélték, miközben Zsolt a lábát törölgette. A Déli nyeregben, közel 8000 méteres magasságban a japán mászó zavarttá vált, dührohamok vettek erőt rajta és rátámadt a körülötte álló serpákra. A jámbor nepáliak értetlenül védekeztek, de mielőtt nagyobb baj lett volna, a férfi zihálni kezdett, összeesett és percekkel később megállt a szíve. A világ legmagasabb pontja közelében verekedni szokatlan dolog, az viszont kevésbé, hogy tapasztalt alpinistákat is leteríthet a hegyibetegség. Az ödémék különböző fajtái váratlanul, a sokadik expedíción is rátámadhatnak a magabiztos hegymászóra.

A szerencsétlenül járt japán a tengerszint közelében neves operatőr volt, akinek tehetős családja rögtönzött mentőexpedíciót szervezett. A serpák a 6500 méteres táborig cipelték le Takasi Ozaki testét, hogy onnan helikopter szállítsa el, ugyanúgy mint napokkal korábban a nepáli exminisztert.


Dél körül tért le az Everest útvonaláról egy kevésbé kitaposott nyomba. Hosszú, fárasztó kaptatás következett, már csak tíz lépést tudott tenni pihenés nélkül, érezte, hogy az élet zónájának pereméhez érkezett. A 45 fokos hólejtő technikailag nem volt kihívás, különösen, hogy fix kötélre rögzítve haladt. De tudta, kötél nélkül minden lépését még jobban meg kellett volna fontolnia, mert a kicsúszás a biztos halált jelent. A hólejtőn felfelé haldva egyre több kacat tűnt fel. Hószög, egy oxigénpalack, fél pár pehelykesztyű. Érezte, hogy közeledik a tábor, és hogy a tárgyak nem jelentenek jót.

Lelassult tudatában víziónak tűnt a tábor. A narancsszínű sátrak egymásra torlódva álltak a szűk hópárkányon. Olyan nyüzsgés fogadta, mintha nem 7850 méter magasan járna, hanem egy népszerű tengerparti kempingben.

Érthetővé váltak a lejjebb látott felszerelések. Amit itt leejtettek, az nagy valószínűséggel szánkázott ki a sátrak végénél leszakadó lejtőbe. A serpák már felállították a még úton lévő spanyol expedíció sátrait, és annyi hely sem maradt, hogy a hátizsákjukat lerakják. Mécs Laci a sátrak alatt, a hegyoldalban próbált egy sátornyi helyet rugdosni magának. Nyoma sem volt korábbi fürgeségének, a víz alatt mozognak így a búvárok. Zsolt elővette a hólapátot, és együtt ásták ki a sátorhelyet, majd állították fel a sátrat. Egy óra alatt estek túl a lenn tíz perc alatt elvégezhető feladaton. Laci tüdejét kikészítette a száraz és hideg levegő, hosszasan köhögött, ami aztán öklendezésbe fulladt. Próbált hányi, de csak hápogott a hóra dőlve. A nagyobb magasságokban szinte nem eszik az ember, nem tudott semmit kiadni magából.

Ahogy elkészült a sátor bebújt, és elaludt. Zsolt egyedül állt neki a saját éjszakázóhelye kialakításának. Egy rézsűbe vájt vízszintes területet, hogy fölé feszíthesse a bivakponyváját. Elcsigázottan mozgott, majd a szűk, félig kiásott rész fölé feszítette a ponyvát, és bebújt, hogy pihenhessen kicsit. Ájultan feküdt a matracán, aztán fektében próbálta tágítani az alvóhelyet. Egy óvatlan mozdulatával kilökte a lapátot, ami leszánkázott a ponyva végétől induló, több száz méteres falba. Kinézett a lejtő peremén, de nem látta az eszközt. Nem volt ereje, hogy akár csak egy métert is visszamásszon, inkább csákánnyal folytatta a munkát. Órákkal később botorkált be Gál Laci. Nem látta a lapátot, lihegte, de meg sem állt a sátorig. Zsolt újra egyedül volt a szeles fekhelyén. Hol pihent, hol dolgozott kicsit. Már sötét volt, amikor végül feltűnt Tibi is. Alig állt a lábán, kétségbeesetten nézett végig a hajléktalansátorra emlékeztető alkalmatosságon, ami alól Zsolt bakancsai lógtak ki a hóba. Egyértelmű volt, hogy a ponyva alatt legfeljebb a rideg körülményeket jól bíró Zsolt lesz képes pihenni, számára az éjszaka a túlélésről szól majd. Különösen, hogy a tapasztalatlan, és a két neves mászót követő Tibi két hibát is elkövetett: Zsolt nyomdokain haladva a sátrat hagyta lenn, Laci tanácsára pedig hálózsákot nem hozott, mondván, úgyis rövid lesz az éjszaka, azt a vastag ruháiban kibírja.

Az alaptáborban még érvényesnek tűnő taktika 7850 méter magasban állva érthetetlen döntésnek tűnt. A kitikkadt fiú körbejárt a táborban, de sehol nem talált üres sátrat. Nem kapott bebocsátást társai sátrába sem, Mécs Laci mondta, hogy a kétszemélyes sátrukban nincs hely harmadik embernek, és pedagógiai célból sem fogadják be, hiszen odalenn elmondták többször, bivakponyvával életveszélyes dolog hegyre menni.

Tibi végül bebújt a szélben lobogó ponyva alá, és a matracán pihegett, míg Zsolt a jégfalat farigcsálta, a lebontott darabokat pedig a lábosban olvasztotta fel, hogy ihassanak. Az éjszaka nehezen telt. Tibit hiába fűtötte vastag pehelykabátja, pehelynadrágja és pehelykesztyűje, a ponyva alól kilógó, bakancsos lábába belemart a fagy. Zsolt kinyitotta a hálózsákját, hogy bedughassa a lábait, de a nyitott zsákba rögtön bekúszott a hegy mínusz 35 fokos hidege.

8.

Sokáig erőltették az alvást, és végül igyekezetük túl jól sikerült. Átaludták az indulás időpontját. Zsolt előző expedícióin a GPS-ébe épített ébresztővel kelt, de mivel ezt ezúttal Magyarországon felejtette, gondolta, társai vagy az induló spanyolok majd ébresztik őket. Valamiért természetesnek vette, hogy a táborból valaki felkelti, annak ellenére is, hogy ezt nem beszélte meg. “Mivan, ti nem indultok?” - kérdezte a menetre kész Mécs Laci a ponyva alá kukkantva. Zsolt riadtan nézett fel. Társa mögött már derengett az ég. Belehasított a felismerés, hogy órákkal a tervezett startidő után járnak. Laci mindig utolsóként szokott elindulni a táborból.

Laci elindult, ő pedig dühösen rángatta magára ruháit, közben a szájába tömött néhány falat kekszet. Kapkodó mozdulatokkal vette fel bakancsát, de a szűk telekamáslit nem sikerült a bakancsára erőltetnie, annak ellenére sem, hogy ezt használta a Manaszlun is. Nem sokáig volt türelme, a bóbiskoló Tibitől elkérte azt a bicskát, amiről addig azt gondolta, hogy csakis a drámai hegymászófilmekben kaphat szerepet, mert jegesmedvék nincsenek a hegyen, és kötelet elvágni is csak a forgatőkönyvekben szoktak. Felhasította a kamásliját, hogy akkor talán fel tudja rángatni. Aztán hagyta az egészet, visszadobta a ponyva alá, és kibújt a szabadba. Épp akkor bukott át a nap a hegygerincen, és ragyogni kezdett felette a hómező. Ingerülten behajította a lámpáját is. Erre sem lesz szükség. Intett Tibinek és összeszorított foggal átvágott a teljesen üres táboron.

Nem sokkal járt a sátrak felett, amikor szembetalálkozott Mécs Lacival. Erőtlenségre panaszkodott, állapota éjjel sem javult, feladja, mondta. Zsolt bólintott, és kaptatott tovább. Rácsatlakozott a kötélre, és mint egy trolibusz, haladt előre. Már ha a trolibusz hóban közlekedne, 8000 méter közelében. Délelőtt tíz körül embereket pillantott meg magasan a feje felett. Kezdett megnyugodni, valamivel gyorsabban halad, mint a menet.

A hómezőn futó kötelek sziklagerincekkel határolt kuloárba vezették. A Loce-kuloár, ami nagyjából 100 méterrel a csúcs alatt rakja ki a mászót. A folyosóban kemény hó volt, mégis lassan haladt. De nem gondolt másra, csak hogy a legrövisebb pihenőkkel a leggyorsabb tempót diktálja. Az alsó szakaszban járt, amikor hógörgetegek futottak el mellette, és kis csoport jelent meg a távolban. Az amerikai csapat volt. Ami felfelé egy-két óra mászást jelentett, lefelé néhány perc volt csak. Nem sokkal később a mászók egymás szavába vágva magyarázták, hogy a folyosó felső vége életveszélyes, hullanak a kövek, jobb elkerülni. Zsolt már számtalan rémtörténetet hallott mászóktól, tudta, hogy érdemesebb az okokról személyesen is megbizonyosodni, mert nagy magasságban az ember tudata sok mindent megtesz, hogy igazolja a visszafordulást.

A nyom egy idő után kiharántolt a sziklákra, ahol könnyebben haladt, igaz, technikailag nehezebbé vált a terep. Később szilárdabb lett a hó, a kuloár is összeszűkült, néhol sziklás részeken kellett átmásznia. A hó néha egészen kérges, jeges volt, és sziklatörmelék borította. Azzal szórakoztatta magát, hogy megpróbálta elgondolni, vajon hogy síelne le a kuloárban a két amerikai. Csak a sziklás részek vonták el a figyelmét a játéktól. Ahol kevés volt a hó, csupasz sziklák állták útját, és a kötélbe kapaszkodva, csikorgó hágóvasakkal kellett átmásznia rajtuk.

Már jóval 8000 méter felett járhatott, de mivel nem volt sem órája, sem magasságmérője, folyamatos bizonytalanságban lebegett. Az időérzék a hegyen felmondja a szolgálatot. A hosszú, monotom kaptatás óráknak tűnhet akkor is, ha csak tíz perce emelgeti a lábát a mászó. Egy veszélyes sziklafelszökés átmászása viszont percekig tart a tudat számára, miközben a nap jó darabot haladt közben előre.

Mások mozgásából próbálta megsaccolni, hogy milyen tempóval haladhat. Feljebb sárga kabát villant, ez Gál Laci lesz, állapította meg örömmel. Felgyorsult, ami ebben a zónában olyan tempót jelentett, amit egy idős néni diktál a zebrán, ha már villogni kezd a zöld. Beérve a mászót, kiderült, hogy a spanyol csapat egyik kitikkadt tagját érte be. Korán induló társa még mindig előtte járt.

Egyre több spanyol mászó mellett mászott el. Egy spanyol lánnyal szóba is elegyedett. A barátját várta a kötélbe kapaszkodva. Zsolt mondta, hogy fél órája látta, és csigalassúsággal haladt.

A kuloár végén sziklás terepen botladozott, amikor végül megpillantotta expedíciós társát. Szembe jött, lassú, de kimért mozdulatokkal. Bármilyen fáradt volt, gyors és kissé csapongó beszámolót tartott Zsoltnak, hogy miként érte el a csúcsot. Látszott rajta a csúcsöröm minden jellemző tünete: a siker látszólag erővel töltötte el, de mozdulatai bizonytalanok voltak, jelezve, hogy ereje utolsó tartalékait mozgósította a szervezete.

Rádióznunk kellene, beszélték meg, de aztán kiderült, hogy mindketten úgy tudták, a másiknál van a rádió. Akkor Tibinél maradt, állapították meg, mit sem tudva arról, hogy az alaptáborban időközben hisztérikussá vált a hangulat. Tibi időközben feladta a küzdelmet, és Méccsel elindultak lefelé. Laci rádióján jelezték, hogy a másik kommunikációs eszköz valamelyik fiúnál van, miközben az valójában Tibor hátizsákjában lapult. Lajos a legrosszabbra volt elkészülve, hiszen sem Zsolt, sem Gál Laci nem jelentkezett. És ekkor még nem szabadult el az őrület a hegyen.

Zsolt konok határozottsággal mászott tovább. A csúcs közelségét a jövő-menő csoportok nagy száma jelezte. A kuloár végénél egyáltalán nem tapasztalta az amerikaiak által említett veszélyeket. Lerakta a jégcsákányát, mert az utolsó részhez már erre sem volt szüksége, és minimális súllyal akarta megtenni az utolsó szakaszt.

Nem érzett különösebb örömöt. A világ negyedik legmagasabb hegyén állt. “Kilencedik nyolcezresem csúcsán vagyok” - mondta a kamerába, pihent pár percet, nézte a szomszédos Everestet. Délután fél négy felé járt az idő egy serpa órája szerint, nagyon késő volt már.

9.

Megdöbbenésére a spanyol nő még felfelé tartott, pedig Zsolt volt az egyik utolsó a csúcson. Ráadásul látszott, hogy ő is, és a messze lemaradva kapaszkodó barátja is kritikusan lassan vonszolja magát.

Figyelmét azonban hamarosan elterelte, hogy nem találta az alig egy órája lerakott jégcsákányát. Elvitte egy serpa, aki azt hitte, már senki nincs a csúcson, és valamelyik amatőr mászó a hegyen felejtette ezt a létfontosságú eszközt? Vagy nem erre a helyre rakta, csak fáradt tudata kavarta meg? Nem volt sok ideje gondolkodni, végül rákapcsolódott a kötélre, és megkezdte az ereszkedést.

A felfelé viszonylag mászható kuloár több álgozatot is szedett már a visszatérők közül az évek során. A kifáradt mászók könnyen kicsúsznak a havas, jeges szakaszokon, vagy elvétik a mozgást a sziklán. Óvatosan, minden lépését megfontolva haladt, és igyekezett nem figyelni az egyre szürkülő tájra. Már a folyosó aljánál járt, amikor a Hallgatás völgye mögött lebukott a nap.

Örült, hogy túljutott a legnehezebb szakaszon, és amilyen gyorsan csak tudott, azaz ólmos léptekkel elindult a sziklás részen. Mivel a bivakban hagyta a lámpáját, olyan mélyre akart jutni, amennyire csak lehetett. Egy idő múlva azonban érezte, hogy túl nagy kockázatot vállal. Felfelé nem tűnt fel, hogy a kötelek sorában hézagok lennének. Ahogy véget ért az egyik, megpillantotta a következő szakasz végét. A vaksötétben azonban a néhány méteres kihagyás is a teljes bizonytalanság zónájába vetette. Csak sejtette a lefelé vezető utat, néha vissza is kellett kapaszkodnia, hogy a kötél végétől indítsa újra a tapogatózást. Amikor lámpafényt pillantott meg magasan a feje felett, a kuloárban, inkább leült. A spanyol nő lesz az, megvárja, és együtt folytatják az utat, gondolta. A lámpa azonban lassan közeledett, néha billent párat, mintha elindult volna, de aztán megint egyhelyben pislákolt a szívszorítóan sötét és monumentális falban. Inkább újra útra kelt. Órákkal később pillantotta meg a sátrak sötét halmait, és néhány lámpa fényét. Tudta, ha most koncentrál, akkor már túlélheti.

Mécsék szerencsére nem vitték el a sátrat, amelyben úgy ült Gál Laci, mint egy tyúkketrecben. Az óvatlan mászó ugyanis pehelykabátjával ráült a hágóvasra, kiszakítva az anyagot. A toll hatalmas felhőkben szállt, amikor csak megmozdult, beterítette a sátrat, az eszközeiket, az élelmet. Edénycsörömpölésükkel ők is hozzájárultak a tábor halk neszezéséhez. Minden sátorban főzők sisteregtek, halk, reszelős hangok szálltak bele a hideg, csillagtalan éjszakába.

Éjjel Zsolt furcsa hangokat hallott. “Help, help” - kiabálta valaki, mintha valamelyik szomszédos sátorból jött volna a hang. Elaludt, de nyugtalanul forgolódott: “A spanyolok, segítsen valaki, meg fognak halni” - szűrődtek be álmaiba a zavaró hangok. Nem kelt fel, a tábor tele volt spanyolokkal, ha ők nem mozdultak, akkor az egész csak valami lázálom lehet.

Zsolt azt hitte, hogy látta már a magashegyek hátborzongató arcát, görcsökben vonagló mászókat, fagyott testeket, fekete végtagokat, gleccserekben morzsolt hullákat. De reggel, a sátrából elé táruló látvány még így is meglepte. A spanyol lány állt az egyik sátor előtt. A kabátjáról ismerte csak fel, mert az arca teljesen elváltozott. Márványfehér volt a bőre, a szeme élettelenül meredt egy távoli pontra, és csak azért lehetett tudni, hogy él, mert két lábon állt.

Társai elmesélték, hogy a lány a barátját várva éjjel nem ment le a táborba, hanem együtt botorkáltak a sötétben, míg fáradtságukban elveszítették az utat, leültek egy kőre, és a mínusz negyven fok körüli, a lelket is megfagyasztó hidegben várták ki a reggelt. Nem voltak messze a tábortól. Hajnalban a fiziológia szabályainak is ellentmondva végül a saját lábukon botorkáltak be a táborba.

A 7850 méteres tábor akkor már szinte teljesen üres volt. A spanyol expedíció tagjai, mit sem törődve azzal, hogy három társuk eltűnt, már korán elindultak az alaptáborba. A magyarokon kívül egy iráni maradt még velük. Ő kiabált segítségért az éjjel, és most ő próbálta leültetni a márványszoborként álló nőt. A férfi akkor már a sátorban feküdt, szinte eszméletlenül.

Zsolték is összepakoltak, hogy mielőbb elhagyják a halálzónát. Egy ideig együtt haladt Gál Lacival, aki láthatóan nem tudta összeszedni magát az éjjel. Lassú volt és szétszórt, gyakorta megállt pihenni, akkor mindig pakolt a hátizsákjában, sorban elszórva a felszerelését. Zsolt kétszer szerencsésen elkapta a lefelé csúszó kesztyűit. “Ezekre vigyázz - figyelmeztette - mert nélkülük elfagy a kezed.”

Gál végül lemaradt mögötte. Sorban hagyta el a Locéról érkező, kínos lassúsággal botorkáló spanyolokat, és délelőtt 11 körül egyedül ért be a hármas táborba. Lerogyott a hómező szélén, pihent, feje üres volt a fáradtságtól, még csak terve sem volt, hogy tovább menjen, vagy ott éjszakázzon. Váratlanul Tibor lépett ki az egyik sátorból. Az egyik serpa ajánlotta fel nekünk, itt éjszakázhatunk, mondta vidáman. Mécs már nem volt ott, kora reggel leviharzott a hegyről.

Tibi láthatóan ereje végén volt. Kicsit beszélgettek a sátorban fekve. Elmesélte, hogy a csúcstámadás reggelén sokáig pihent, remélve, hogy visszanyeri az erejét. A visszatérő Mécs győzte meg, hogy ebben a magasságban már nincs pihenés, a szervezet fektében is csak bontja le önmagát. Vagy felfelé megy, vagy elindul ő is lefelé. Bár nem szívesen tette, de végül Lacival tartott, és ahogy kiléptek a hólejtőre, rádöbbent, mennyire jól döntött. Lefelé is alig bírt menni, örült, hogy eddig leért.

“Már ebben a táborban talaláltam meg a rádiót. Mégis nálam volt, a hátizsákomban, pedig többször is megnéztem, de valahogy elbújt.” - jegyezte meg vidáman. Igaz, ezért a kis figyelmetlenségért ősz hajszálakat varázsolt volna Lajos fejére, ha a táborvezető történetesen nem lett volna kopasz. Tibi csak egy nappal a csúcsmászás után tudta megnyugtatni az alaptábort, hogy két csúcsmászójuk nem eltűnt, hanem rádió hiányában maradtak csöndben. Szerencsére a hegyen kibontakozó dráma miatt ekkor már eljutott a völgybe a hír, hogy a mindenki által ismert féllábú mászó épségben érte el a négyes tábort.

Nem sokkal később Tibi álomba merült, de mivel kezeit kesztyű nélkül szabadon hagyta, ujjvégeit megcsípte a fagy.

10.

Míg Zsolték a sátorban fekve gyűjtöttek erőt a további ereszkedéshez, tudtukon kívül mentőexpedíció indult a spanyol csapat tagjainak megmentésére. Nem csak az általuk látott pár került bajba. A csúcsról nem érkezett vissza egy spanyol mászó, Manuel Gonzales sem. A lefelé tartó csapat több tagja pedig annyira kimerült a csúcsmenetben, hogy saját lábukon képtelenek voltak folytatni az ereszkedést. A tömeges szerencsétlenség váratlanul érte az alaptábort, mert a spanyol csapatban nem csak amatőrök másztak, hanem több nehéz nyolcezrest is meghódító sztárok is.

Aznap reggel két, az Everest csúcsáról érkező argentin hegyivezetőt riasztottak a táborból, hogy látnak-e a Loce csúcsa alatt valakit. Damian Benegas és Matías Erroz a Föld legmagasabb csúcsának megmászása után is vállalták, hogy az eltűnt mászó keresésére indulnak. Visszakapaszkodtak a négyes táborba, ahol sokkolta őket a spanyol lány és barátja állapota. Lefektették őket, fagyás elleni gyógyszereket és vizet adtak nekik, továbbá a helyben találta palackokból oxigént, amely nélkül képtelenek lettek volna mozogni. A hegyen tomboló tébolyra jellemző, hogy a nő félholt állapotban is elfordította a fejét az oxigénmaszktól, mert azzal érvénytelenítette volna a tiszta stílusú csúcsmászását.

Két órás kezelés után a páros képes volt felállni, és a megérkező serpák segítségével ereszkedni kezdtek. Nem mászást vagy gyaloglást kell elképzelni. A félhalott hegymászókat kötélre kötve eresztették, vonszolták a hólejtőn.

Az argentin hegyivezetők közben elindultak felfelé, és a Loce-folyosó alatt, egy távoli sziklán narancssárga foltot pillantottak meg. Mint kiderült, a harmadik eltűnt hegymászó éjjel, visszatértében megcsúszott, száz métert zuhant, de hatalmas szerencsével fennakadt a kövön. Az ő pehelyruhája virított a hómezőn. A hegyivezetők mozgásképtelen állapotban, de csodával határos módon élve találtak rá. Köteleken vontatták le a négyes táborba, majd az alaptábori főhadiszállás szervezőmunkájának köszönhetően folyamatosan érkező serpák segítségével őt is elindították a biztonságos mélység felé.

Egy nyolcezres hegyen azonban nem oldódnak meg ilyen könnyen a problémák. Időközben megérkezett Zsolték sátrába Gál Laci és a mögötte gomolygó pehelyfelhő is. A pehely szálldosott, Gál mosolygott, örült a sikerének, de aztán elkomorodva mutatta elhalt ujjait. Lefelé jövet végül elejtette mindkét pehelykesztyűjét, és egy vékonyabb kesztyűben gyalogolt órákon keresztül. “Ez sajnos elfagyott” - állapították meg, de egyúttal megnyugtatták, hogy talán csak felszíni fagyásról van szó.

Gál érkezése éppen kapóra jött, mert el kellett volna indulniuk, de egyikük sem tudta rászánni magát arra, hogy felüljön, zúgó fejjel összerakja a hátizsákját és kiaraszoljon a hidegbe. A csúcsmászásra jósolt időjárási ablak bezárult, szél tombolt a hófalban, csontig hatoló hideg volt a hálózsákon kívül. Még jó ideig hevertek mozdulatlanul, mindegyikük a másikat várta, hogy készülődni kezdjen.

Hágóvasak csikorgására nyitották ki a szemüket. Zsolt kikukucskált az ajtórésen, és egy lerongyolódott csapatot látott a tábor szélén imbolyogni. A spanyol expedíció néhány tagja volt. Arcukon nyoma sem volt a csúcsörömnek, gyilkos hegyi ütközetből megmenekült túlélők csoportjának tűntek inkább. Szótlanul álltak egy ideig, aztán már csak azt hallották, hogy botladoznak tovább, folytatják útjukat.

“Indulnunk kell” - rázogatta életre társait Zsolt. A szabadba lépve cibálni kezdte őket a szél, könnyű hátizsákjuk is elviselhetetlen súlynak tűnt. Végigláttak meredek oldalba épített táboron. Lejjebb egy serpa készülődött az egyik sátor előtt. Némi pénz ígéretével rávették, hogy vigye le csomagjaikat a következő táborba.

Hamar beérték a spanyolok menetét. A köteleken lógva, rongybábuként botladoztak a meredek, néhol jeges terepen. Ha a serpák nem húztak volna kötelet végig a hegyre, egyikük sem élte volna túl az ereszkedést. A jeges szakaszokon be kellett állniuk a rémisztő lassúsággal araszoló menetbe, de a havas részeken Zsolt lekapcsolta magát, és sorban hagyta maga mögött a kritikus állapotban vergődő embereket. Az egyik lankásabb szakaszon egy pehelyruhába burkolózott szobor állt. Akkor sem mozdult, amikor mellé ért, és közvetlen közelről nézett az arcába. Az ismert hegymászó volt, Juanito Oiarzábal, a világon negyedik ember, aki mind a tizennégy nyolcezrest megmászta oxigén nélkül. A három legmagasabbat pedig kétszer is. Hiába volt idős, és fagyott le már szinte az összes ujja, nem tudott felhagyni szenvedélyével, így azon dolgozott, hogy első emberként érje el mind a 14 nyolcezrest kétszer is. Állapota azonban nem tükrözte elhivatottságát. Olyan ember képét mutatta, aki még soha nem hegyen.

A kettes tábor fölött egyre nagyobb lett a mozgás. Serpa- és hegymászócsoportok indultak felfelé, hogy lehozzák a kötél mentén sorban összerogyó spanyolokat. A tábor érkezésükkor már a magashegyi hangulat maradékát is elveszette. Embereket támogattak a sátrak közt, valaki hordágyat cipelt, néhányan leszállópályát takarítottak a helikopter számára. Egy lány intett neki az egyik konyhasátornál. Belépve látták, hogy a sátrat átalakították kórházzá: ödémás, fagyott, dehidratálódott hegymászók feküdtek körben, néhányan teát osztottak, melegvizet öntöttek tálakba, hogy kiolvadjanak az elfagyott végtagok. A helyszín inkább illett volna egy első világháborús, téli csatatérre, mint a hegymászás hősi és háborítatlan helyszínére.

Kérdés nélkül levest nyomtak az ő kezükbe is, és amíg kanalazták, felfedezték a felső táborban, márványszoborként álló lányt és a barátáját. A lány arca már fekete volt a fagyásoktól, a fiúnál csak mellkasának mozgása jelezte, hogy életben van. Mellette nyálkás oxigénmaszk feküdt a matracon, láthatóan az imént vették le az arcáról. Kezén fekete, elszáradt gallyaknak tűntek az ujjai.

Egy fiatal spanyol lépett hozzájuk. “Elfagyott valamitek?” - kérdezte, majd Laci és Tibi fagycsípte ujjaira nézve vérkeringés serkentő gyógyszereket adott.

A sátorba időnként bevonszoltak egy hullaszerű testet, lehámozták róla a ruhát, megmasszírozták a kezét, a lábát, életre melegítették, majd egy serpa teát diktált bele. Zsolt ezek után már csak egy teljesen ujjak nélküli lábfej látványára kapta fel a fejét. Oiarzábal volt az, akinek néhány éve, a második K2-mászásakor fagyott le minden lábujja. Nem sokkal később a világhírű Carlos Paunert is betámogatták. A magasságtól állítólag megdagadt az agya. Hányt, szinte eszméletlen volt. semmi nem utalt arra, hogy ő lett volna a csapat tapasztalt vezetője.

Az orvosok és hegyivezetők egész éjjel dolgoztak, a magyarok egy idő után feleslegesnek érezték magukat. Elindultak megkeresni a serpa által lehozott felszerelésüket, de a megbeszélt helyen nem találtak semmit. Pehelyruházatukba burkolózva aludtak a sátorban, és csak reggel fedezték fel hátizsákjaikat, alig néhány méterre alvóhelyüktől. Este nem érezték kritikusnak az állapotukat, de az apró jelek mutatták, hogy az elmúlt napok mennyit gyengítettek rajtuk.

Hajnalban egy másik serpára bízták a hátizsákjaikat, és már a gleccser felett jártak, amikor megérkezett a helikopter, hogy elszállítsa a 8000 méter környékéről lehozott Manuel Gonzálezt, és a pár férfitagját, a félholt Roberto Rodrigót. A magyar csapat lassú volt, de még így is beértek egy társaságot. Az Oiarzábalt kísérő mentőcsapat volt. A hegymászó összeesett, oxigénpalackra kellett rakni, majd háton vitték le a táborba.

11.

Zsolt ebédre ért be a táborba. Lerogyott az étkezősátrukban, nepáli szakácsuk vigyorogva hordta elé az édes kompótot, a teát, majd az ebédet. Néhányan bekukkantottak a sátorba, és gratuláltak. Megvan a kilencedik nagy csúcsa is. A sátor ajtaján kitekintve minden olyannak látszott, mint a korábbi sikeres expedícióknál. A hegyről érkező szél lebegtette az ajtószárnyakat, a hegy kékesfehér oldala villogott a résben. Előtte étel, ital, testében bizsergő fáradtság. De mégis, inkább egy bizarr és őrült játék akaratlan nézőjének érezte magát.

Társai késő délután érkeztek meg. Gál Laci felkeresett egy orvost, aki megállapította, mind a tíz ujján fagyási sérüléseket szenvedett. Zsolt pedig kisétált a gleccser szélére, hogy elmondhassa Hildának, épségben van.

Nem sok ideje volt pihenni, Lajos másnapra rendelte a teherhordókat. A kimerült mászók úgy botladoztak a menet után, mintha menekülnének a hegyről. Felettük zúgtak a helikopterek, mint Szaigon kiürítésénél. Sorban menekítették le az elgyengült hegymászókat.

A magyar csapatot hősökként fogadták Ferihegyen. Zsolt teljesítménye nyilvánvalóan beszélt arról, hogy az akarat és az elszántság többet ér a testi adottságoknál. Napi rendszerességgel tűnt fel a tévékben, újságírók próbáltak közel férkőzni titkához. Az embereket már nem csak a hőstettek érdekelték, elvarázsolta őket, hogy a naiv lelkesedés igenis sikerekhez vezethet, szóval a világ néha mégis lehet olyan, mint a népmesékben.

A közönség magához az alpinizmushoz nem került közelebb, így nem láthatta, hogy közben mennyire átalakult a magashegyek világa. A nemzetközi sajtó forrt a Locén zajló, és kis híján tragédiába torkolló események miatt. A spanyol csapat vezetője, Carlos Pauner apró hibának titulálta a történteket, kiemelve, hogy végül teljes létszámban tért haza a csapata. Több szót vesztegetett annak bizonyítására, hogy a helyszíni jelentésekkel szemben nem kapott a hegyen palackos oxigént, így csúcsmászása teljes értékűnek számít.

Szavai felháborították a hegyivezetőket, akik azért kockáztatták életüket, mert vezetőjükkel az élen egy egész csapat feledkezett meg az alapvető biztonsági elvekről, csak hogy az ésszerűség határán túl merészkedve is csúcsra jussanak. Ötven ember összehangolt segítsége kellett ahhoz, hogy végül ne hullákat, hanem elgyötört de élő alpinistákat szállítsanak le a helikopterek. A magashegyi őrület azonban a negatív hangok ellenére sem csillapodott. Túl sok pénz volt a gépezetben, és túl nagy volt a médiaszenzáció ahhoz, hogy a himalájai mászás visszatérjen a tiszta gyökerekhez. Ahhoz a korhoz, amikor magas volt ugyan a kockázat, de azt nem hétvégi hobbimászók vállalták, hanem elkötelezett, hozzáértő és címlapok helyett magukért a hegyekért lelkesedő emberek.

A csúcs alól mentett férfinak a hüvelykujjain kívül az összes ujját amputálni kellett, barátnője pedig maradandó fagyási sérüléseket szerzett az arcán. Ennek ellenére interjúikban már arról beszéltek, hogy a következő évben újabb nyolcezrest terveznek. Az idős Oiarzábal pedig már ősszel útra kelt, hogy másodszor mássza meg a Manaszlut. A csúcson könyörgött a körülötte állóknak, hogy szánják meg egy kis oxigénnel, majd később újra csak egy összehangolt mentőcsapat tudta lehozni a hegyről.

Hozzászólások