A Lhoce meghódítása - 2. rész - Az indiai lány elveszik a hegyen

Erőss Zsolt életéről írt könyvünk egyik izgalmas fejezete, amelyben a Magyarok a Világ Nyolcezresein expedíciója a világ negyedik legmagasabb hegyének meghódítására készül. Főhősünk először ér el sikert műlábával. Ha nem olvasta az előző részt, görgessen lejjebb.

5.

Az expedíció következő felmenete a terveknek megfelelően zajlott. Korai indulást határoztak el, majd a szokásoknak megfelelően a megbeszélt időben csak Zsolt volt menetkész. Egyedül indult útnak, nem akart a napsütésben olvadt havon mászni. A többiek amúgy is gyorsabbak voltak, neki fél óránként el kellett végeznie a rutinfeladatot. Leült a hátizsákjára, lekapcsolta a lábát, azt egy hurokkal a beülőjére erősítette, mert tragédiához vezetett volna, ha véletlenül lecsúszik a hegyoldalon. Aztán letörölte a csonkját, és a láb szilikon bélését, visszacsatolt, és folytatta útját.

Tibivel szürke, szeles időbe érték el a kettes tábort. Már forrt a víz a lábosukban, amikor hallották Mécset, majd később Gál Lacit. A korát meghazudtoló módon nyüzsgő és kissé szertelen mászó elhadarta, hogy sajnos későn indult, már melegben, kis híján rádőlt egy olvadó jégtorony. Majd azért maradt le, mert élőben akart bejelentkezni egy rádióadásba, és ehhez hosszasan várakozott a gleccser tetejénél. A történetei után bebújt a sátorba és hamarosan aludt.

A korai indulás megint elmaradt, már csöpögött a ponyvára fagyott jégréteg, amikor kikászálódtak, és nekivágtak a Hallgatás völgye végén emelkedő Lhoce-falnak. Kimerítő három órát töltöttek a meredek, néhol ötven fokos hegyoldalban. Egy jégomlás zökkentette ki a kötél mentén kapaszkodó hosszú sort a kaptatás monoton ritmusából. A lezúduló tömbök a mászók felé száguldottak, menekülni sem volt esélyük. Mielőtt tudatosították volna a veszélyt, a halálos vonat eltűnt egy előttük húzódó hasadékban. Nem sokkal később már úgy meneteltek tovább, mintha elfeledkeztek volna a percekkel korábbi életveszélyről.

A 7100 méteres táborban ledepózták a felszerelésüket, befeküdtek a spanyolok üresen álló sátrába. Másnap délelőtt Zsolt már ismét a kettes táborban volt, ahol meglepetésére a már halottként elkönyvelt indiai lányt pillantotta meg egy sátor ajtajában. Ijedten húzódott vissza, így nem volt esélye megtudakolni, hogy miként képzeli a csúcs meghódítását.

A hangulat a hegyen gyökeresen más volt, mint kilenc éve, legutóbbi mászásánál. Akkor is voltak kereskedelmi expedíciók, de tagjai mégis gyakorlott hegymászók közül kerülhettek ki. Ezúttal azonban már a kettes tábor környékén láttak oxigénpalackkal szipogó mászókat, jelezve, hogy ők ebben a csúcs irányából nézve jelentéktelen magasságban sem létezhetnének külső segítség nélkül.

eross loce2
Visszatértében pedig már a gleccseren találkozott olyan csoporttal, amelyik az életéért küzdött. A jégen botladozó indiai exopedíció vezetője kétségbeesetten kérdezte tőle, hogy még hány hasadékon kell átkelniük, hogy az első táborba érjenek. “Csak az elején vagytok - nyugtatta meg a drága hegymászóruházatba burkolt, minden bizonnyal a felső tízezer fiataljaiból verbuválódott csapatot Zsolt. - Még rengeteg a hasadék, utána viszont meredekebb lesz a terep. De inkább élvezzék a helyzetet, mert az egyes táborig tart a mászás könnyű része” - búcsúzott. Az indiaiak arcára kiült a felismerés, hogy a bulikban egyszer majd elmesélhető hegymászós sztorijuk mégsem éri meg ezt a vesződséget.


6.

A magyar csapat nyüzső alaptáborba érkezett vissza. Az expedíciók a csúcsmenetre készültek, egymás közösségi sátrait látogatták, hogy összehasonlítsák az időjárás jelentéseiket, tanácsot kérjenek és adjanak. A pezsgésbe a tábort időről időre elözönlő trekkerek vittek további színt és hangot. Az Everest-trekking csúcspontjára érkező túrázók úgy járkáltak a táborban, mintha belekerültek volna kedvenc filmjükbe, ahol bármikor beszédbe elegyedhetnének George Clooney-val vagy Scarlett Johanssonnal.

Zsolték azt a néhány expedíciót látogatták sorba, akik szintén oxigén nélkül próbálkoztak. A kereskedelmi expedícióknál a limitáló tényező nem az időjárás volt. Megfelelő mennyiségű oxigénpalackkal az embernek még nagy hidegben sem kell lemenekülnie a hegyről, csak a viharokat kell elkerülnie, úgyhogy az ő taktikájuk számukra nem sokat jelentett. A csak saját erejükre támaszkodóknak viszont a legkisebb időjárásváltozásra is fel kellett készülniük.


A kavarodást fokozta, hogy egy nap betoppant az indiai lány serpája. Komoran pakolt a hátizsákjába élelmet, vagy hat oxigénpalackot, hogy a két hete a hegyen küzdő lányt életben tartsa. “Nem kellene inkább lejönnie?” - kérdezte Mécs Laci, de a serpa csak a fejét ingatta egy fájdalmas grimasz kíséretében. “Magashegyi cirkusz” - mondta Zsolt, végigtekintve az alaptáboron.

A csapat már készült a tragédiára, expedíciók jöttek, mentek, de a két lány maradt a hegyen, hetek óta. Közben a jelentések a havazás végét jelezték, és gyakorlatlan hegymászók karavánja indult a hegyre. A levegőben volt a baleset lehetősége. Május 10-én valóban meg is érkezett a sokkoló hír. A hegyen meghalt a világ legidősebb Everest-mászója címre pályázó nepáli úr. A 82 éves férfi a 2008-as rekordot akarta megdönteni, amikor egy 76 éves nemzettársa jutott fel a csúcsra. Az egykor nepáli külügyminiszterként tevékenykedő mászót az sem zavarta, hogy egyáltalán nincs hegymászótapasztalata. Az Everest körül a kétezres évekre kialakult médiahisztéria hatására ez már nem tűnt lényegesnek a számára. A férfi elérte az 5700 méteres tábort, majd nem sokkal később elájult és meghalt. A szervezete összeomlott, nem bírta azt a terhelést, amelyről keveset írnak a magazinok.

Zsolték másnap álltak be az Everest és a Lhoce felé kacskaringózó sorba. A jégesésen eldübörgött felettük a nepáli katonaság helikoptere, hogy egy fél órával később a csúcslázban meghalt bácsi testével visszatérjen a biztonságos síkság felé.

A kettes táborig nem javult az idő, de szerencséjükre este megfeledkezhettek a külvilág kellemetlen körülményeiről. Két amerikai srác, akik arra készültek, hogy lesíeljenek a Lhoce csúcsáról, meghívták őket vacsorára. A vendégségben csak kapkodták a fejüket, a két hegymászó egy társukkal ugyanis nagyobb sátorban lakott, mint az ő alaptábori közösségi sátruk. A padlót szőnyegek borították, középen asztal állt, amire a szomszédos konyhasátrukból folyamatosan hordták az ételt és a forró teát. Kellemes lámpafényben diskuráltak, majd húst és tésztát fogyasztottak abban a magasságban, amelyben ők már csak sovány levesporaikat szokták kavargatni. Egy órára távolivá vált a valóság, hogy ők a világ legmagasabb hegyének oldalában vannak, 6400 méter magasan. Csak akkor tértek vissza a rideg tények dimenziójába, amikor elhagyták a sátor kikövezett járdáját, elhalványult a külső világítás, és megpillantották a Lhoce-fal tömegét.

A csúcsokat eltakarták a felhők, amelyek másnapra sem szakadoztak fel. Hosszú sorok vonultak a csúcs felé, de a magyarok megálltak a fal lábánál, mert a jelekből nem úgy tűnt, hogy elérkezett a jósolt tiszta idő. Végül visszafordultak, így az összes többi mászónál órákkal előbb az alaptáborban voltak.

A várakozás napjait a kommunikációs rendszerük megerősítésére fordították. Megkeresték a jégesésen azt a helyet, ahol a legerősebb a mobiljel, majd oda kis sátrat állítottak, hogy kulturált körülmények közt internetezhessenek, telefonálhassanak. Az állomás leggyakoribb látogatója Gál Laci volt, aki ha nem a közösségi sátorban matatott, akkor a családjának telefonált, interjúkat adott és blogolt. Zsolt hetente egyszer hívta fel Hildát, mert – ahogy megmagyarázta - a blogokból tud mindent, a többit pedig úgysem lehet telefonon megneszélni. Az egyik jelentkezésénél kapta a hírt, hogy felesége veszélyeztetett terhes lett. Tudta, hogy Hilda nem az a lány volt, aki kíméli magát, járt futni, végezte a ház körüli munkákat. Feleségét megviselte a helyzet. Nem csak futni nem járhat, de az emeléstől is tartózkodnia kell, miközben egyedül van otthon a kislányával. Ekkor kezdődött Gerda hegymászókarrierje, mivel Hilda könyvekből, székekből épített neki lépcsőket, hogy felmászhasson az etetőszékébe vagy a mosdóhoz.

Zsoltot nem zökkentette ki az eset, nem gondolta, hogy éppen a csúcsroham előtt haza kellene mennie. Tudta, hogy Hilda sem akarná másképp, másrészt nem is tudna sokat segíteni a helyzeten, gondolta. Az angol hegymászónő, Alison Hargreaves hathónapos terhesen mászta az Eiger rettegett északi falát, emlegette, ehhez képest az otthoni feladatok nem jelentenek nagy kihívást.

A csúcsra koncentrált, nem hagyta, hogy a hírek elvonják a figyelmét a célról. “Olyan ez, mint mikor az ember mögött szurkolók állnak, vagy éppen ellenszurkolók. Egyik sem szabad, hogy befolyásolja az embert. Az a lényeg, hogy csináljam, amit kell.”

Telefonálgatás helyett inkább a gleccseren sétált, és régi hegymászófelszereléseket gyűjtött. Ötvenes, hatvanas években jég alá került hószögeket, ruhákat, főzőfejeket temetett be a hó, majd a kacatok a jéggel együtt néhány évtized alatt a táborig csúsztak, kiolvadtak, és újra a felszínre kerültek. A hegymászótörténelem jelent meg a talpai alatt.

Ügyelt arra, hogy eleget mozogjon, és ne kövesse el az előző évi hibát, amikor lábát féltve heteket ült a sátorban, így a csúcsmenetnél úgy érezte magát, mint akinek kellemes tévézgetős napok után kell letennie a sört, hogy fusson egy maratont.

A tábort a meteorológiai jelentések mellett a hegyről élve visszatérő indiai lány tartotta még lázban. A hármas táborban látták utoljára, majd néhány nappal később az alaptáborban mesélte, hogy megmászta az Everestet. A környező expedíciók értetlenkedve fogadták a lány bejelentését, mivel senki nem látta őt a csúcson. Az összekötő tiszt is felkereste, hogy mutassa meg a csúcson készült képet, de a lány fotó helyett meggyőzőnek szánt történettel állt elő: szerinte a serpa, aki hegyi táborai és az alaptábor közt ingázott, hogy élelemmel és oxigénnel lássa el, valójában ellene dolgozott. Ezért az áskálódást megelégelve egy barátjával vágott neki az utolsó szakasznak. A csúcson elkészítették a fotókat, de a gép a titokzatos barátnál maradt, aki sajnos közben elhagyta az alaptábort. A lány sorba kereste fel az expedíciókat, hogy támogatókat keressen történetéhez. Majd néhány nappal később leverten távozott.

Időközben megjelent a táborban a csont soványra aszott japán hegymászólány is. Őt valóban látták a csúcs környékén. Már átmászott az utolsó akadályként számon tartott Hillary-lépcsőn is, a serpája a csúcsról integetett neki, de a lány egyszerűen megfordult, és levánszorgott a hegyről. A mindig kedves, közlékeny lánynak a hangját sem lehetett hallani, tüdő ödéma gyanús állapotban volt, magában üldögélt és néha csúnyán felköhögött. Egy délután helikopter érkezett érte, és elszállította.

Közben a magyarokhoz kiszállt a környezetvédelmi hatóság munkatársa, mivel kommunikációs sátruk szabályellenesen került a gleccserre. A környék természetvédelmi terület, és csak az alaptáborban engedélyezett a sátrazás, mondta, így a világ első magashegyi internetkávézóját alig egy hét után el kellett bontaniuk. A kor még nem volt elég érett ezekre a forradalmi újításokra.

A tábori cirkusz maximális fordulatszámra pörgött. Az időjárási grafikonok kisimultak, csapatok jöttek-mentek a hegyen, serpák hordták a felszerelést, délutánonként pedig turisták csoportjai özönlötték el a morénalejtőt. Az Everestre készült egy 72 éves japán nagymama és egy 58 éves kínai nagypapa is, de egyhónapos próbálkozás után mindketten feladták. Egyre több lett az üres táborhely körülöttük.

Hozzászólások