Erőss Zsolt csúcson, a tömegeket menteni kell

Nyolc hónapos munka után, amelybe persze okosban beleszámítjuk a blogunkban részletesen ismertetett Annapurna expedíciót is, elkészült Erőss Zsolt életéről írt könyvünk. Műfaját tekintve életrajzi könyv, de a szerző inkább dokumentum kalandregényként definiálja. Az egyik legizgalmasabb fejezet a 2011-es Lhoce expedíció története lett. Zsolt ezen az úton bizonyította be, hogy lehetséges fél lábbal is nyolcezer méter magas csúcsokra mászni. Elnézést a szpojlerért, de leírjuk: balesete után másfél évvel ugyanis meghódította a 8516 méteres himalájai csúcsot.

Az expedíció nem csak emiatt volt érdekes, hanem küzdelmének hátterében zajlott a magashegyi mászás talán legnagyobb mentőexpedíciója: elvakult profik és naiv amatőrök tömege vágott neki a világ negyedik legmagasabb hegyének, hogy a túlerőltetett csúcstámadás után szembe találják magukat a halálosan fagyos, himalájai éjszakával.

Blogunk Kedves Olvasói (BKO) most három részben megismerhetik a teljes sztorit.

Loce - 2011

1.

Zsolt felépülésével és a jövőjével kapcsolatos kérdések végül tél végén, a Kilimandzsáróra vezetett túráján oszlottak el. A lába jól bírta, a nem sokkal korábban kifejleszt lábfej könnyű volt, jól tudott mászni vele. A téli, elkeseredett, összeszorított foggal végzett edzés is éreztette hatását. Az út legnehezebb szakasza a háromezer méteres lefelé gyaloglás volt, de ezt is gond nélkül teljesítette. Hazaérkezve kétségek nélkül bólinthatott rá az új tervre, a Lhoce megmászására.

Míg hónapokkal korábban minden nehézkesen ment, a mászás, a túravezetés, a Hildával közös programok, most egyszeriben újra egyenesbe került az élete. Bíztató jel volt, hogy januárban őt választották az év extrémsportolójának. Nem a díj lelkesítette, hanem hogy közönségszavazás döntött, jelezve: a hegymászás talán Magyarországon is kitör abból karanténból, ahová az emberek a meghökkentő érdekességeket sorolják, a foggal történő vonathúzástól a sárban birkózásig. Remélte, ahogy egy focistának sem kell elmagyaráznia, mi értelme van kilencven percen keresztül rugdosni egy labdát, ugyanúgy túlléphet a lehangoló kérdésen, hogy minek kell felmászni hegycsúcsokra.

Nem sokkal nepáli útjuk előtt érte a legnagyobb öröm: felesége pozitív terhességi teszttel lepte meg, és már Katmanduban kapta a hírt, hogy a magzat szívhangját is érzékelték, második gyereke szépen fejlődik. Szárnyalt a boldogságtól.

A csapat is jó volt, Wetzl Pétert és a filmeseket leszámítva a Cso-Ojun összeszokott társaság ült kedvenc éttermükben, a Yakban. Velük volt még tizenegy túrázó, akiket Mécs Laci szervezett be, hogy az ő befizetéseikből egészítsék ki az expedíciós költségvetést. Míg Zsoltnak évek óta biztos volt a támogatási háttere, a többiek alkalmi szponzorok és állami pénz segítségével jutottak ki az expedíciókra.

A trekkerek lelkesek voltak a kalandtól, az egzotikus helyszíntől, és hogy hamarosan az újságokban látott hőseikkel vághatnak bele a kalandba. Kalandból pedig már a kezdetektől megadatott nekik. A terv az volt, hogy megmásszák a Lhoce alatt magasodó hegyet, az Island csúcsot. Amelyhez el kellett repülniük a vidék kapujába, Luklába.

A katmandui reptéren teljes volt a fejetlenség, először nem találtak számukra helyet a kis gépeken, aztán a túlsúly miatt kellett összecsapniuk a körülményes repülőtéri személyzettel, majd váratlanul a társaság egyik felét betuszkolták egy kis, kétpropelleres gépbe, és Zsolt meg Lajos döbbenten nézett utánuk a tranzitban. A Himalájában tomboló esőzések miatt egy ideig az sem volt biztos, hogy mikor követhetik őket. Végül felkerültek egy gépre, hogy néhány órával később kiszálljanak a ködös, és teljesen üres luklai repülőtéren. Csoportjukat szállító repülő útközben műszaki hiba miatt visszafordult, és információ hiányában a helyiek is annyit tudtak javasolni nekik, hogy várjanak türelemmel. Buddhista vidéken jártak, ahol egy ilyen tanács megfelelőnek tűnt az őslakók számára. Késő délután landolt a társaikat szállító gép, de a csomagok persze Katmanduban ragadtak. Azonban nem akartak a sáros és lehangoló Luklában várakozni, ezért a menet elindult a hegyek felé, Lajos pedig a helyszínen maradt, hogy megvárja és teherhordóik segítségével útnak indítsa a felszerelésüket.

eross lhoce

Ami a hegymászók számára az ázsiai utazgatás megszokott eleme volt, amelyhez úgy viszonyultak, mint egy sokszor elmondott vicchez, az csak feltüzelte a trekkereket. Az izgalmaktól lelkesülten vágtak neki az útnak. Még alacsonyan jártak, háromezer méter körül, és a csapat úgy lódult meg, mintha teljesítmény túrán lenne. Zsolt nehezen tartotta a tempót, a lába is fájni kezdett, de nem volt sok ideje, hogy leszerelgesse és megtörölje a protézist. Este derült ki, hogy az erőltetett menetben kisebesedett a lábcsonkja. Dühös lett, hiszen ezzel az egész mászását veszélyeztette. Dacosan határozta el, hogy nem érdekli a társaság, ha akarnak, akkor rohanjanak, de ő megtartja kényelmes tempóját. Tibi továbbra is mellette volt, beszélgetve ballagtak a kényelmes ösvényen.

Második este érték el a környék központját, a serpa fővárosnak is nevezett Namche Bazaart. Zsolt alig ismerte meg a várost. Kilenc éve, a sikeres Everest-mászásakor járt itt, amikor a település még a túrázók fő pihenőhelye volt, éttermekkel, boltokkal és kis hotelekkel. A Kumbu völgy egy kiszélesedésében épült falu időközben egy svájci üdülőfaluhoz vált hasonlatossá. Pékségek, pizzériák, elegánsabb hotelek nyíltak, a falu felkúszott a környező domboldalakra, ahonnan egész nap hallották az építkezések zajait. A civilizációs vívmányok lelombozók lehetnek az autentikus kultúrát keresők számára, de mivel a látogatók többsége nem néprajzkutató, hanem a magasabb régiók felé tartó túrázó vagy alpinista, boldogan vetették magukat a kényelmi szolgáltatások közé.

Zsolték megismertették társaikkal a helyi alkoholos italt, az erjesztett kölesre öntött forró vizet, a tongpát. Az egyliternyi sörszerűség végéhez közeledve már üzleti tervet is kieszeltek, mert biztosnak látszott, hogy a forró, élesztő ízű folyadék hatalmas siker lenne Magyarország alkoholpiacán is.
A hangulat a tongpától függetlenül is kellemes volt, a Himalája a nyüzsgő utcákból nézve nem halálos, rideg és embert próbáló hely volt, hanem maga az anyatermészet.

2.

Hogy a Himalája a remek fahéjas kalácsok ellenére sem vidám osztrák síterep, akkor vált világossá a trekkerek számára, amikor végül valóban hegymászásra került a sor. Kétnapos gyaloglással érkeztek el a hegy alatti Dingbocséba. Nem volt könnyű menet, de Zsolt már érezte, ha tartja a tempóját és rendszeresen megáll, hogy megtörölje a lábát, nincs mitől tartania. A trekkerek is bizakodók voltak, minden úgy alakult, mintha egy nagy expedíció zajlana. Az alaptábor pezsgett a 6189 méter magas hegy lábánál: nyugati hegymászók válogatták a felszerelésüket fontoskodva, serpák csoportjai diskuráltak vidáman a köveken ülve, teherhordók érkeztek csomagokkal megrakottan. Ők is felállították a sátraikat, majd Zsolt körbesétált a táborban. Egy sziklás oldalban köteleket helyeztek el a hegyivezetők, hogy jumározni, ereszkedni tanítsák a kuncsaftokat. Talán ez is a show része, gondolta, hiszen a neten trekkingcsúcsként emlegették az Island Peaket. Azaz olyan hegyként, amire minden különösebb felkészülés nélkül fel lehet sétálhatni.

Csupán kitartásra van szükségük, hiszen az alaptábortól 10–12 órányira van a csúcs. Zsolték éjjel egykor keltek, nem volt nehéz az ébresztő, mert az 5000 méteres magasságban mindnyájan csak forgolódtak. „Főzzünk reggelit?”, kérdezte sátortársaitól, akik inkább a gyors csomagolás mellett döntöttek. Már indulás előtt vetette fel egyikük, hogy mégis egyenek valamit, de Zsolt széttárta a kezét: most már nincs idő.
A sötét hegyoldalban imbolygott a fejlámpákból összeálló füzér. Vagy ötven ember vánszorgott a köves hegyoldaldalban. A menet közelről inkább exodusnak tűnt, ahol a meleg hálózsákokból kivetett nép sajátos hitének engedelmeskedve megindul egy távoli és fagyos kiszögellés felé. Időnként megtört, út szélére rogyott túrázókat hagytak el, és sorban álltak ki saját csapatuk tagjai is.

Hajnalban már csak három magyar trekker volt velük. A fény végigcsorgott a hegyen, és ahogy színek meg távlatok jelentek meg körülöttük, kiszakadtak a lidérces hangulatból. A havas szakaszra érve hágóvasat vettek. A hegymászók segítettek felkapcsolni a vasakat, majd erőltetett menetben indultak neki. Meredek jégfal látszott felettük, és Zsolték tudták, hogy ha nem ők érnek oda először, hosszú várakozásra lesznek kárhoztatva. Verseny indult a csoportok közt, és végül az első harmadban érkeztek. A fal alatt derült ki, hogy az Island Peak egyáltalán nem a szó „kilimandzsárós értelmében” vett trekkingcsúcs. A jégfalon kötél vezetett át, tudni kellett jumározni, és visszafelé nyilván ereszkedni is. Itt értették meg, hogy miért gyakorlatoztak a hegyivezetők a kuncsaftjaikkal előző délután. Zsolték gyorstalpalót tartottak az életmentő eszközök használatából, megmutatva, hogyan kell a mászógéppel haladni a meredek terepen.

Úgy tűnt, hogy a bemutató végül nem volt elkésett, vagy ha igen, akkor elkésett lett volna már egy nappal korábban is. A kitett terepre érve a nemzetközi tömegen úrrá lett az a fajta rémisztő káosz, amit a Mont Blancra és más népszerű, de nem veszélytelen hegyre igyekvők ismerhetnek. Csönd helyett az Island Peak oldalát felszereléscsörgés, kiabálás, jégdarabok pattogása töltötte meg. A legfőbb veszélyt már nem a hegy jelentette, hanem hogy a bizonytalanul mozgó kuncsaftok egymásra rúgják a jégcsapokat, technikai felkészületlenségük miatt lassan mozogva hátráltatják az egész menetet, órákkal nyújtva meg a hegyen, veszélyes viszonyok közt töltött időt.

Csak egy kisebb csoport volt a csúcson, amikor egy meredek, havas gerincet végigmászva végül elérték a 6189 méteres magasságot. Zsolt azonnal elfelejtette a zavaros körülményeket. A boldog hegymaszók hangjai elhaltak, ahogy végignézett a csúcsok óceánján. Mintha hazaért volna. Balra messze látszott a Makalu, ott másztak utoljára együtt Hildával. Középen az Ama Dablan, amelynek klasszikus csúcsa előtt a sorban érkező mászók fotóztatták magukat. Jobbra pedig célja, a Lhoce tömbje tornyosult. A hegy mintha egy másik dimenzióban lett volna, úgy magasodott föléjük. Révületéből visszatérve, meglepve konstatálta, hogy a csúcs közben olyanná vált, mint egy furcsa helyre meghirdetett szabadtéri mulatság. Gyorsan elindultak lefelé.
Nem számítottak rá, hogy az ereszkedés lesz a túra legnehezebb része. A köteleken egymásba torlódott a felfelé törekvő mászók és a csúcsról érkező, elcsigázott emberek menete. A tapasztalatlan alpinisták ügyetlenkedtek a kötelekkel, miközben serpáik és hegyivezetőik ugráltak körülöttük, hogy nehogy fordítva szereljék be az ereszkedőeszközüket, vagy a mászógépet. Rángatták, tépték a köteleket, miközben kövek pattogtak a felettük haladók bakancsai alól. A kuncsaftok néha egyszerű terepen estek pánikba, hogy aztán a veszélyes terepen gyanútlanul könnyelműen viselkedjenek. A magyar csapatban négy tapasztalt mászó jutott három trekkerre, így ők jól haladtak. A spanyol, német, holland hegyivezetők viszont kisebb csoportokat terelgettek, és Zsolt meg volt győződve róla, hogy hamarosan valaki tragikus balesetet szenved.

Egy alkalommal ő bogozott ki a kötelek közül valakit, majd segített egy tétova nőnek, aki nem tudta, hogyan rakja fel ereszkedő nyolcasát a kötélre. Elszáguldott mellettük egy leejtett hátizsák, nem sokkal alattuk pedig egy mászó fordult le a mélybe. Szerencsére két méterrel lejjebb fennakadt egy hópárkányon, és tétova mozdulatokkal folytatta útját.

Késő délutánra értek ki a veszélyzónából, ahol már nem eshetett a fejükre kő, jégcsákány, vagy korpulens holland turistanő. Még órákig kellett gyalogolniuk a már elbontott alaptábortól messze eső faluig, hogy végül elégedetten foghassák kezükbe a teás bögréket. Zsolt főpróbája tökéletesen sikerült, lába bírta a megpróbáltatásokat. A három trekker boldogan mesélte kalandjaikat. Néhányan azonban morogtak, hogy a szervezés elégtelenségei, és az elmaradt reggeli miatt nem volt esélyük a csúcsra. A kísérletet, hogy a hegymászás és a neves hegymászók rajongóival szervezett túrával támogassák meg expedíciójukat, sikeresnek nyilvánították. A legtöbben azzal az elhatározással mentek haza, hogy a következő expedícióra is elkísérik a csapatot.

3.

A vidám búcsúzkodás után váratlanul zuhant az expedícióra a Himalája csöndje. Elmaradt mögöttük a túrázók csevegése, némán gyalogoltak az Everest alaptábora felé. A jó részt első nyolcezresükre készülő hegymászókra rátelepedett a feladat súlya. Hamarosan élet és halál közt választanak majd döntéseikkel. A terhet az utolsó település pezsgése enyhítette. Lobucse rendelkezett az összes olyan tulajdonsággal, amely meggátolja, hogy élénk turisztikai központ legyen. Jellegtelen, barna hegyhátak közt gubbasztott, autentikus nepáli házak helyett néhány, a közelmúltban felhúzott betonépület határozta meg a képét. Ráadásul élhetetlenül magasan, 4900 méteren helyezkedett el. A poros utcákon mégis tolongtak a jól szituált nyugati túrázók, mindenfelé sátrak álltak, és lehetetlen volt szálláshelyet találni. Lobucse volt ugyanis az Everest alaptáborába vezető túraútvonal utolsó faluja, innen már csak egy pásztor település volt, továbbá morénahátak, gleccserek és vad hegyek. A Mount Everest lázában élő tömegek pedig néhány év alatt turizmusból élő hegyi központtá tették a helyet, ha megvoltak ehhez a feltételei, ha nem.

Az egész település lázban égett, túracsoportok érkeztek és távoztak, a trekkerek az utcán is olyan hévvel sétáltak, mintha a Csomolungma csúcsára lépnének fel, az egyik hotel lépcsőjén vérző orral ájult el egy, a magassági betegség tüneteit mutató idős, holland asszony. Csak a főváros legmenőbb hoteljeinek áráért talált szobát, és már arra készültek, hogy sátrat állítanak, mikor Horváth Tibor megtalálta útjuk legemlékezetesebb éjszakázó helyét. Véletlenül lépett be egy természeti katasztrófák helyszínén elterjedt, falapokból és nejlonlepedőkből összetákolt barakkba. A hosszú, tömött helyiségben elhallgatott a beszéd, a vidék minden szegletéből összesereglett figurák nézték végig a tétova társaságot. Mintha A csillagok háborúja emlékezetes kocsmájába léptek volna be sugárkardokkal a kezükben. De ártalmatlannak bizonyultak, újra felerősödött a zaj, ők pedig szállást kaptak néhány vékony furnérlapokkal határolt szobában. Éjszaka a szél csapkodta a tetőként szolgáló fekete műanyag fóliát.

A csapat jó tempóban érte el az alaptábort. A túrával és a hatezres hegy megmászásával megfelelően akklimatizálódtak, így már rögtön a teljes valójában vehették szemügyre lakhelyüket. Zsolt az előző évi Cso-Oju-alaptábor után már nem lepődött meg a látottakon. Itt is egy egész falu épült a hegy lábához: sárga és narancsszínű sátrak, zöld és kék vécé- és zuhanyzósátrak, hatalmas, piros, kék és sárga étkező- meg konyhasátrak foltjai hullámoztak a messzeségbe. Imazászlók csapkodtak vidáman a szélben, és mindenfelé nyüzsögtek a technikai ruházattal borított, nett alpinisták.

A tábor infrastruktúráját tekintve még az előző évinél is fejlettebb volt. A trekkingesek miatt az egész völgyben kiépítették a mobilhálózatot, és a lefedettség az 5300 méteres magasságig is elért. Így a műholdas telefon mellett jó időben a hagyományos mobiljaikat is használhatták.

Teljes kényelemben pihenhettek, a hangulat bizakodó volt, mint egy ifjúsági filmben. A magyar csapat is részesült az expedícióknak járó buddhista áldásban. A ceremónia az alaptábori várakozás egyik kedvelt elfoglaltsága, mert látványos fotótéma és kiszakítja a hegymászót az étkezések és szunyókálás rutinjából.

Volt idejük elintézni a formaságokat is. Befizették a díjat a jégdoktoroknak, akik a veszélyes Kumbu-gleccseren átvezető utat építették ki, és tartották karban. A többi expedícióhoz hasonlóan fizettek a hegyre köteleket kifeszítő serpacsoportnak is. Minden szakasznak külön ára volt, ők a 7200 méteres hármas táborig vettek jegyet. Onnan, ha van kötél, ha nincs, már feljutnak a csúcsra.

A szó szerint szürke napokat két expedíciós társuk színesítette még. Az ő expedíciószervező cégükhöz fizetett be egy japán és egy indiai lány is, jelenlétükkel izgalmas programot biztosítva a magyar mászóknak. „Nem együtt vannak, külön próbálkoznak”, szólt az első megfigyelés. Majd a lányok megjelenéséből és gesztusaiból kiderült, hogy mindketten kezdők, és romantikus hevülettől vezéreltetve vágtak neki a világ legmagasabb hegyének. Mindez hamar kiderült a 25 körüli, japán lányról, aki gyakran beült hozzájuk az étkezősátorba, végigkóstolta Lajos magyar főztjét, maga pedig japán algaételekkel kedveskedett. Az indiai lány körül viszont titokzatosság köde lebegett: alig hagyta el a sátrát, ha pedig a táborban látták, szótlanul, földre sütött tekintettel suhant el mellettük.

Furcsa volt, hogy egyikük sem csatlakozott saját nemzetük népes alaptábori kolóniájához. Amikor pedig elállt a havazás, mindketten egyedül, saját serpájukkal indultak a hegyre. A párost egy időre szem elől tévesztették, mivel a havazás mérséklődésével a magyarok is a hegyre koncentráltak.

4.

A Lhocéra vezető út szinte csak a csúcs alatt ágazik le a Mount Everest útvonaláról, így Zsolt és Tibi hajnalban már egy hosszú sorhoz csatlakoztak. Első menetben rögtön a kettes táborba akartak menni, mert 2002-ben szinte nem is használták az egyeset. Emlékeiben az út is könnyebb volt, és úgy számította, délelőtt elérik az egyes tábort. Délben, tomboló hőségben azonban még csak a hatalmas hasadékokkal szabdalt gleccseren jártak. A hasadékokon átívelő fémlétrákon egyensúlyoztak, és a föléjük magasodó jégtornyok közt bolyongtak. A jégdoktorok munkájának köszönhetően végül biztonságban értek át a veszélyzónán a hegyoldalba.

A mászás innentől sem lett könnyebb, különösen, hogy hátizsákjuk is súlyos volt a felsőbb táborokba szánt felszereléstől. Tibi lelkesültségét azonban ez sem tudta letörni. Ismerte az összes helyszínt, már jóval azelőtt, hogy valaha látta volna azokat. Évek alatt könyvek egész sorát olvasta el a himalájai mászásokról, és feldobta, hogy azokon a helyszíneken jár, ahol hősei is küzdöttek. „A Hallgatás völgye”, mondta a Hallgatás völgyébe érve, olyan hangsúllyal, mint aki mögött egy egész forgatócsoport áll. Az Everest és a Lhoce közt húzódó széles völgy az expedíciós híradások állandó eleme, mert bármelyik csúcsra indul is az ember, ezen át kell vágnia. Sőt, a nyom innen is közösen halad felfelé, mégpedig a Lhoce csúcsa felé. Az Everest normál útja ugyanis valójában a mellette magasodó Lhoce oldalában kanyarog, és csak a 7200 méteres tábortól oldalaz be a magasabb csúcs alatti nyeregbe.

A páros éppen azon tanakodott, hogy fél úton letáborozna, amikor megérkezett a később startoló Mécs Laci, majd az idős Gál László is. Végül együtt folytatták az utat. A csapat a völgyben tomboló hőségben hamar szétszakadt, pedig egyikük sem diktált erős tempót. Tovább lassította őket a tábor előtt tátongó, jó tíz méter széles hasadék, amelynek mélységét nem is látták a szikrázó fényben. Nem hiába fizettek be tetemes összeget az útépítésért. Az amúgy akár órás késlekedést okozó hasadékot öt alumíniumlétrából összetoldozott híd keresztezte, kétoldalt pedig vállmagasságban kifeszített kötelek szolgáltak biztosításra.

A széles hómezőn a tömeg ellenére is bőven volt hely. Laci és Tibi sátrat állítottak, míg Zsolt havat olvasztott teának és levesnek. Épp kényelmesen elhelyezkedtek a sátorban, amikor bebotorkált Gál Laci. Toporgását hallva kibújtak meleg hálózsákjaikból és újra nekiálltak sátorhelyet ásni, sátrat állítani, hogy a fáradt mászó mielőbb lepihenhessen.

Zaklatott éjszaka után másnap néhány óra alatt visszaereszkedtek a táborba. Lefelé menet találkoztak a japán, később pedig az indiai lánnyal. Mindketten olyan arccal néztek rájuk, mint akik vásárolgatni indultak a városba, hogy aztán valami gonosz ármány eredményeként hirtelen egy alattomos hófalban találják magukat.

Rémületük annyiban érthető volt, hogy az alaptábor túlságosan is civilizált hangulata miatt a felkészületlen alpinistát meglephették a vad körülmények. A táborlakók nem is a hegyen, hanem barátságos edzőtáborban érezhették magukat odalenn. A hegyről visszatérő magyarokat a sátrak közt álldogálók spontán fogadóbizottsága teával kínálta. Erre szükség is volt, mert a tábor méretei miatt a mászóknak akár fél órát is kellett botladozniuk a saját területükig. A mellettük táborozó népes spanyol expedíció gratulációkkal és kérdésekkel halmozta el őket, hogy Zsolték hősöknek érezhették magukat.

A táborban a magyar expedícióval haverkodni amúgy is a bennfentesség magas szintjeit jelentette, mert azon néhány expedíció közt voltak, akik nem serpákkal, oxigénnel és előre felállított sátrakkal másztak. A két csúcsra készülő több száz fős hadsereg főleg kereskedelmi expedíciókból állt, így bizarr módon visszájára fordult a hegymászás megítélése: a háttércsapattal és infrastruktúrával támogatott, limitált tapasztalattal rendelkező mászó volt a normális, a tisztább módszereket használókra pedig úgy néztek, mint Európában azokra a bohém idealistákra, akik esővízben fürdenek, vagy nem hajlandók mobiltelefont használni.

Bár a magyarok is igénybe vették a fix köteleket, létrákat, továbbá a mások által taposott nyomban másztak, de mivel maguk építették a táboraikat, és ezért nehéz zsákokat cipeltek a hegyen, az extrém alpinizmus hőseinek tűntek. A közös pihenők alkalmával a hegymászók mindentudóan hümmögték, hogy hát, igen, a kelet-európai stílus. A serpák pedig azt nem értették, hogy ha megengedhetik maguknak, miért nem veszik igénybe ők is az összes létező kényelmi szolgáltatást.

Csapatuk leginkább mégis Zsolt miatt volt az érdeklődés középpontjában. Ha megérkeztek a táborba, sorban jelentkeztek be a szomszédok, hogy érdeklődjenek hogyléte felől, és elismeréssel hallgassák rövid beszámolóit. A serpák a nyugatiakra jellemző udvariaskodás nélkül rajongták körül. „Robotláb”, tapogatták a protézisét, a hegyen pedig elismerően ráztak vele kezet.

A pihenőnapjaihoz az indiai lány mászása biztosított izgalmat és szórakozást. A hegyről érkező rádióüzenetek szerint a lány és serpája érthetetlenül lassan haladt előre. Gigászi, 24 órás küzdelem után érték el azt az egyes tábort, ahová a magyar csapat korábban négy-öt óra alatt mászott fel.

folytatása következik

Hozzászólások