Szokatlan kísérlet volt Erőss csúcstámadása

„Jól elcsesződött minden. Tibi eltűnve, és már gondoltam, hogy ha két napig nem került elő, akkor tragédia van. A mászó társam volt, de a legjobb barátom is. Én is rossz állapotba kerültem, súlyos légúti fertőzéssel. Csak az volt bennem, hogy vánszorogjak le a hegyről, éljem túl valahogy.” A drámai gondolatok a nyolcórás éjszakai csúcsmenet végén kavarogtak Erőss Zsoltban. A 7150 méteren felállított sátorba már bevilágított a hajnali nap, és ő volt az egyetlen ember a táborban.

A csúcstámadás volt másfél hónapos expedíciónk legfontosabb napja volt, és már írtunk is róla: igaz, az alaptáborban ülve követtük csak, látcsővel és rádióval a kézben. A csúcstámadás végül tragédiával végződött, és csak Katmanduba érve tudtunk leülni, hogy Zsolt végül elmesélje, mi történt a hegyen.
 
Megbeszélés az indulás előtti este
 
A kaland a hármas táborba vezető kuloárban kezdődött, ahogy az várható is volt. A szakasz leküzdése jelentette a kulcsot a sikerhez, ezért a csúcsra tartó közel harminc hegymászó és serpa még az alaptáborban gyűlést tartott az indulás előtti este, a különösen ambíciózus kanadai mászó, Don Bowie vezetésével. Felosztották, hogy kik vállalkoznak a kötelek kifeszítésére, majd milyen ütemben indulnak a mászók a kettes táborból, hogy ne legyen torlódás a lavinaveszélyes zónába eső köteleken. A racionálisan felépített tervet mi más húzhatta volna keresztbe, mint az emberi tényezők? 
A hadművelet irányítóját, Dont a kettes táborban érte utol egy családi tragédia híre, amire azonnal összepakolt és elindult haza. A csapat vezető nélkül maradt, és a táborban tapinthatóvá vált a bizonytalanság. Már a csúcstámadás kezdete is csúszott: amikor Zsolt és Tibi a megbeszélt időben, hajnali hatkor előbújtak a sátorból, még nyüzsögtek a mászók az 5500 méteres hómezőn. Egyórás gyaloglás után pedig nagy csapat mászót pillantottak meg. Szembe jöttek, lefelé.
 
„El sem értük a kuloárt, hogy lássuk mi van, már kaptuk a rossz híreket. - emlékezett vissza Zsolt. - Carlos Soria és csapata vonult le, mondván nagyon veszélyes a helyzet a kuloárban, meg hogy nagy a szél, és le kell jönni. Azt is mondták, hogy volt egy kisebb lavina, talán az ijeszthette meg az embereket.”
 
A népes spanyol expedíció levonulása elbizonytalanította a mezőnyt, Zsolték is leereszkedtek a kettes táborba. „Nem voltunk jó állapotban, éreztük az előző napi felmenetet. Annak nem volt realitása, hogy Tibivel ketten átfúrjuk magunkat a kuloáron. De feladni még nem akartuk, mert nem éreztük veszélyesnek a helyzetet, jó idő volt, lavinák sem jöttek, nem értettük.”
 
Az expedíciók fele tétovázás nélkül levonult, és az 5500 méteres táborban egymásra találtak azok, akiket nem ijesztett meg a hirtelen támadt tömeghisztéria. Ahogy mi az alaptáborból láttuk, a menekülést nem is a kuloárban tapasztaltak váltották ki. A másfél hónapja a hegyen dekkoló serpák unták meg az elhúzódó expedíciózást, és az első kis jelre veszélyt kiáltottak. A szintén megtört kuncsaftjaik pedig örültek, hogy apropót kapnak a hazautazásra. Kilenc hegymászó és két serpa maradt a hegyen, azt fontolgatva, hogy valóban életveszélyes-e a továbbhaladás. Zizegtek a rádiók, az alaptábori csapatok különböző nyelveken olvasták be az időjárás jelentéseket, amelyekből úgy tűnt, május 6-áig igenis érdemes próbálkozni. Hatodikán este érkezik a többnapos havazás, előtte kell visszaereszkedni a kettes táborig, hogy a temérdek hó ne a kuloárban érje a mászókat.
 
Horváth Tibor a csúcstámadó menetben
 
A csapat szűkülésével lendületet kaptak az események. Oscar (a spanyol mászó, a későbbi jégcsákánypárbaj egyik résztvevője) és Mingma serpa átmászták a veszélyes folyosót, és tempósan haladtak felfelé. A tempósat persze nem Zsolték is jobb állapotban haladtak a platón, mint előző nap, segített a pihenés. 
 
Tibi és Zsolt épp elindult volna a veszélyes részre, amikor burjánzó hófelhő jelent meg messze felettük. Lavina. Távolról indult, úgy tűnt, mintha lassított felvételt néznének, ahogy az irdatlan hótömeg végighullámzott a szűk részen, majd kiterülve, porhófelhőt bontva ki maga előtt alászáguldott. Arra is volt idejük, hogy elővegyék kamerájukat, és lefilmezzék, ahogy a kuloár oldalához tapadó, apró mászók mellett elrobog a vonat, egyenesen a folyosó közepén tartó mászó irányába. A lavina végül éppen elkerülte a megrettent alpinistát is. A mászó eltűnt a hófelhőben, majd fél perc múlva élve bukkant elő.
 
Zsolték sejtették, hogy ha valamikor, akkor egy lavina után közvetlenül lehet biztonságos az átjutás. A kritikus részhez érve értették meg, miért olyan veszélyes ez a szakasz. Mély hóban kell meredeken felfelé harántolni. „Ha valami baj történik, nem tudsz szaladni, van egy-két mozdulatot, de csak a szerencsében bízhatsz. Lefelé ereszkedve más, akkor lehet csúszni.”
 
De a veszélyes helyet elhagyva nem lélegezhettek fel. A terep jóval technikásabb mászást igényelt, mint gondolták. Üvegjeget, meredek sziklás falakat kellett átmászni. Tibi innen küldött bejelentkezését idéztük is az alaptáborban izgulós posztunkban: „Ezen még egyszer nem fogunk feljönni.” Szavaiból érthető volt, hogy mindketten az utolsó csúcstámadásra készülnek, most beleadnak mindent, és nem lesz második menet.
 
Aztán enyhült a lejtő, és végre megpillantották a hármas tábort. Már ha tábornak lehet nevezni a keskeny vízszintes sávot a hegyfal oldalában. A sátrak egymásra torlódva álltak a kakasülőn. Zsolték hiába igyekeztek komfortos platformot faragni maguknak, a belső sátor nélküli bivaksátorba éjszaka befújta a szél a havat, kényelmetlenül feküdtek, hajnali kettőkor még helyet is cseréltek, hátha úgy jobb lesz. Megváltás volt a pirkadat.
 
Zsoltnak reggel tűnt fel először az iráni mászó, aki végül a csúcsig taposta a nyomot, hogy két nappal később elsőként érjen fel. Még mindenki pakolászott, reggelizett, amikor az alaptáborban kicsit szerencsétlennek tűnő Azim kikelt a sátrából és öles léptekkel elindult. Ők a középmezőnnyel követték. Viszontagságos éjszakájuk ellenére jól érezték magukat, élvezetes volt a mászás. A tiszta időben kinyílt előttük a hegy, jégfalakat kellett átmászniuk és fogkrémkék jégtüskék labirintusában bolyongtak. A táj olyan volt, mintha valaki egy magashegyi játszótérre vitte volna a hegymászócsoportot játszani.
 
Hosszú játszónap volt, késő délutánra estek be a 6800 méteres táborba, és akkor még hátravolt a sátorhely kiásása és sátorállítás. Zsolt hegymászóstílusának megfelelően bivakoltak: egy gleccserhasadék szűk, felső nyílásába bújtak be, és ott állítottak sátrat. Az akcióval könnyű népszerűségre tettek szert, a technikahívő nyugati mászók sorban jelentek meg, hogy lefotózzák a szokatlan éjszakázó helyet. A gyors módszer és könnyű sátor miatt hamarosan már a hálózsákjaikban fekhettek. Ajándékot azonban nem könnyen kap az ember a hegyen: az egyszerűségnek hátulütője is volt, mégpedig a kényelmetlenség. A szűk helyen, és a közvetlenül a hóra terített matracokon nehezebb volt pihenni. A fáradtság és az akklimatizálatlanság is éreztette hatását. Szervezetük nem kívánta az élelmet, inkább csak heverni akartak, mozdulatlanul. Sokára tápászkodtak fel, hogy legalább vizet melegítsenek hóból. A magashegyi levegő különösen száraz, szinte kiszívja a nedvességet az emberből.
 
Tibi és Zsolt a kettes tábor felé tartanak
 
Tibi reggel jelentette be, hogy visszafordul, nem megy tovább a csúcstámadókkal. Döntése logikus volt, egy normális hegyen, amit nem oszt ketté ilyen veszélyes kuloár, ez az akklimatizáció bevett módja. 5500 méterről felmentek 6800-ra, ezután az alaptábori pihenő a következő lépés. Társainkat az alaptáborból is inkább a visszafordulásra buzdítottuk rádión. Az időjárás bizonytalannak tűnt, és ha valóban korábban érkezik a front, magashegyi csapdába gyalogolnak bele.
 
Nem voltunk meglepődve, hogy a nemzetközi csapat és Zsolt is inkább a továbbhaladás mellett volt. Az ég ragyogott, Zsoltról pedig tudtuk, hogy különleges teljesítményekre képes. Ahogy egyedül megmászta a Nanga Parbatot, vagy másfél évvel lábamputációja után feljutott a Locéra, úgy az Annapurnán is lehet esélye.
 
Tibi további sorsát innentől két rádióüzenetből rekonstruáltuk. Tragédiáját valószínűleg a sietség mellett egy lavina okozhatta. Még aznap le akart érni az alaptáborba, noha a várt rossz idő érkezéséig két napja volt az útra.
 
Zsolt fáradtan indult el, igaz, tempójával nem lógott ki a csapatból. Egy spanyol és egy szlovák mászó is lassan botorkált előtte. Épp utolérte a spanyol srácot, amikor észrevette, hogy a kabátja zsebéből hiányzik a vizes pillepalackja. Egy olyan palack, ami pár ezer méterrel lejjebb értéktelen szemét lenne, itt maga volt az élet. Ha nincs, nem tud vizet vinni a csúcstámadásra, kiszárad, vére még jobban besűrűsödik, teljesítménye pedig a töredékére esik vissza. Nem volt más választása, ledobta a zsákját és visszabotorkált a nyomban, és szinte máér a tábornál meglelte az értékes flakont.
 
A felfelé vezető út nem támasztott technikai nehézségeket, egyszerűen csak sokat kellett mennie egy alattomosan emelkedő, mélyhavas hegyoldalban. Ez már a csúcsra futó rámpa volt. Háromkor érte el a 7150 méteres magasságot. A spanyol srác épp előtte ért be a táborba, úgyhogy magában megállapította, ha formájához képest lassan halad is, nincs lemaradva a csapat végétől. Ha még az éjjel elindulnak, és az időjárás kedvez, egy hosszú meneteléssel délelőtt akár a csúcson állhatna. Végül is a Nanga Parbatra csak hajnalban indult ugyanilyen magasságból, és reggelre a csúcson volt. Igaz, akkor sikerült akklimatizálódnia.
 
Befeküdt a sátrába, főzött, evett valamit, és közben érkezett a hír az alaptáborból. Tibi aznap már nem jelentkezett be. Zsoltot nem az aggodalom vette elő, hanem tompa düh áradt szét benne. Mondta Tibinek, hogy ne hagyja bekapcsolja a rádióját. Többször volt, hogy a zsákból érkező csipogásról jutott eszükbe, a rádió bekapcsolva maradt, és most nyomja valami csomag. Persze, hogy lemerült. Más nem lehet, Tibi óvatos, nem vállal felesleges kockázatot.
 
A csúcstámadás után 
 
Zsolt később zavaros álmokba merült. Egyszer riadt csak fel, amikor valaki beszólt, hogy este kilenckor indulnak. A társaság állapotára jellemző, hogy a megbeszéltnél egy órával később hagyták el a tábort. Bár nem érezte magát rosszul, nyilvánvaló volt, hogy gyengébb, mint gondolta. Sorban leelőzték a leglassabbak is, míg végül egyedül botorkált a sötét hólejtőn, a rémisztően üres égbolt alatt. Már nem a földgolyó, hanem a világűr hidege csípte. Végtagjain érezte a mínusz 30 fok alatti hőmérséklet, de folyamatosan tornáztatta ujjait, így azokkal nem volt baj. Viszont későn jutott eszébe felvenni az arcmaszkot. Mire észbe kapott, kabátjából és szakállából vastag jégburok képződött arca köré. Levette a hátizsákját, hogy leszedje a jeget, és már csak azt vette észre, hogy nincs rajta az egyik pehelykesztyűje. A könnyű darab lesodródhatott a hátizsák mozgatásánál. Volt pótkesztyűje, de nem pehely, pedig csak az hatásos az egész éjszakás csúcsmenetben. Nélküle előbb-utóbb biztos a fagyás. Magasan már megjelent valami fény az égbolton, amikor 7500 méterről visszafordult.
 
Lefelé haladva döbbent rá, milyen jól döntött. Azt hitte, hamarosan újra a táborban van, de még órákkal később is a lejtőn vánszorgott. Fáradtabb volt, mint számította.
 
Megnyugvás volt berogyni a sátorba, még ha csak percekig is tartott a nyugalom. Rádión bejelentkezett az alaptáborba, és megtudta, Tibi az elmúlt másfél napban sem került elő. Nyilvánvalóvá vált, hogy szó sincs a rádió hibájáról. „Kísérletnek fogtam fel ezt a mászást, hogy minimális akklimatizációval meddig lehet eljutni, vagy inkább mit lehet kibírni. Szerencsés esetben akár a csúcsot is elérhettem volna. De a végére jól elcsesződött minden.”
 
Zsolt lerongyolódva érkezett vissza az alaptáborba, és napokig nem beszélt a mászásról. Sőt, valójában nem beszélt egyáltalán. Egy héttel később pedig felrakott egy rövid mondatot a honlapjára. „Elvesztettem legjobb barátomat: Horváth Tibort.”
 
Epilógus: A csúcsmászás a tervek szerint reggel kilencig tartott volna. Az alaptáborban rémülten néztük, hogy a hegymászó tragédiák klasszikus forgatókönyve bontakozik ki előttünk. A csúcs alá ért mászók már képtelenek voltak racionális döntést hozni, és folytatták útjukat, órákkal a visszafordulási idő után is. Kilencig csupán három mászó érte el a csúcsot, 11-kor pedig még mindig haladtak felfelé kisebb csoportok. A véletlenen múlt, hogy nem torkollott a nap tömeges tragédiába. A délutánra jósolt és több napig tartó havazás végül késett, így az utolsó erejét kisajtoló csúcsmászó is elindulhatott lefelé. Hárman végül súlyos fagyási sérüléseket szereztek, az egyik mászó pedig 48 órával a többiek után botladozott be az alaptáborba, a kegyes időnek köszönhetően élve.
 

 

Hozzászólások