Megvédjük Mécs Lacit

Cserbenhagyták Erőss Zsoltot címmel jelentek meg cikkek a hegymászó levonulásáról szóló posztunk után, félreértelmezve a történteket. Az újságok hibás következtetése érthető, hiszen a magashegyi mászás technikájának és körülményeinek ismerete nélkül reménytelen tisztán látni az ügyben. A mindennapi élet tapasztalatai ugyanúgy nem alkalmazhatók a Himalájában, ahogy nem vonhatunk le következtetést a Dakar rallyról az alapján, hogy van jogosítványunk. Cserbenhagyásról akkor beszélhetnénk, ha Zsolt segítség nélkül nem tudott volna lejönni a hegyről, vagy olyan veszélyes szakaszt kellett volna leküzdenie, amelynél egy társ segítsége elengedhetetlen.

A találkozót azonban a kettes táborba, tehát a veszélyes szakasz alá beszéltük meg. Tudtuk ugyanis, hogy a lavinaveszélyes kuloárban két ember sincs nagyobb biztonságban, mint egy. De az is nyilvánvaló volt, hogy a csúcstámadásban Zsolt kimerült, a mínusz harminc fokban komoly légúti problémái adódtak, ráadásul az expedíció minden felszerelését is magával kell hoznia fentről, mert újabb menet már nem lesz.
 
Ha senki nem megy fel Zsoltnak segíteni, a hegymászó akkor is biztonságban leér, legfeljebb nem egy, hanem két napig tart az út, és két napig tart a gyötrelem. A magashegyi mászásnak az ilyesmik azonban részei, tragédia nincs. Mécs Lacit tehát meg kell védenünk a lapok vádjaitól: nem hagyta cserben társát. Amit tett, az egyszerűen csak nem felelős és csapattaghoz illő lépés volt. Ez viszont sem nem életveszélyes, sem nem szalagcímbe illő ügy.
 
Az, hogy Mécs Laci nem törődött társával, egy bizarr eseményektől hemzsegő nap egyik eseménye volt csupán, így kerülhetett be blogunkba. Mivel később sérelmezte a bejegyzést, felajánlottam, hogy írja meg a maga verzióját, és azt vágatlanul közöljük. Laci azonban úgy döntött, saját oldalán hoz le cikket, amelyben meglepő módon a szenvedő félt, a segítséget kérő Erőss Zsoltot is vádakkal illeti. Szerinte a hegymászó hallgatásával leplezi az igazságot. Zsolt igazsága azonban annyi, hogy örült, mert valaki végül feljött elé 5500 méterre és segítette útját a táborba. Ha elhallgat valamit, az az, hogy mennyire csalódott volna, ha csapattársai az alaptáborban kávézva fogadják.
 
Mécs írásának egyik kijelentésével egyet kell azonban értenünk: a hegymászás csapatmunka. Ebben a csapatban pedig ő volt a két csúcsesélyes mászó egyike, akinek vállvetve kell küzdenie a sikerért társával, Erőss Zsolttal. 
 
Ez a helyzet sok előnnyel, és néhány kényelmetlenséggel is jár. Az utóbbi például, hogy amikor társa támolyog le a hegyről, segít neki. Az nem érv, hogy előző nap is volt a hegyen, mert ahogy maga is említi írásában, három alkalommal is járt 8000-es csúcson, és egy-egy ilyen eredményhez nem két napig, hanem akár egy hétig is kell mászni. Maga Zsolt is a hetedik napon volt a hegyen, amikor segítő kezet kért tőlünk rádión. Ehhez képest az előző napi fáradtság vagy irreleváns, vagy Laci hegymászókvalitásait kell megkérdőjelezni. 
 
Szintén Laci emeli ki, hogy ő maga volt az egyetlen épkézláb hegymászó az alaptáborban. Kollár Lajos idős és expedícióvezetői minőségben működött, a szerző két évtizedes tapasztalata ellenére is könyvet- és blogot írni érkezett a hegyre. Érthetetlen, hogy ezen megállapítás után miért mégis a szerzőre bízta a feladatot.
 
Mécs Laci írása ott téved még, hogy az esti segítségkérésünk a szerző tapasztalatlanságából adódott. A gleccserről a kilenc darab nyolcezres csúcsot meghódító Zsolt, és egy perui hegyi vezető együttes elhatározására jelentkeztünk be rádión. Elcsigázottak voltunk, a két hegymászó egy hete küzdött az elemekkel, a szerző pedig 35 kilós hátizsákot cipelt. 
 
Lacitól azonban csak távoli ötleteket kaptunk a megmenekülésre rádión, és egy véletlen megjelenő mászónak köszönhetően jutottunk ki végül. A lényeg azonban nem is ez, hanem hogy életveszélyes helyzet itt sem volt. A legrosszabb esetben a nálunk lévő hálózsákokban kihúzzuk az éjszakát, és világosban folytatjuk utunkat. Cserbenhagyásról itt sem beszélhetünk, ahogy bajtársiasságról sem.

Hozzászólások