Tibi a hegyen marad

Felhő sem volt az égen, a levegő nem mozdult, úgy ültünk a magashegyi rétet csépelő napsütésben, mint egy 4200 méterre telepített nyugdíjas otthon lakói. Az asztalunk a szabadban állt, kitelepítették, mert bontották az étkezősátrat. A szerviz még működött, teáztunk, müzlit, omlettet ettünk, és néztük a nepáli srácokat, akik olyan iramban rámolták a tábort, hogy már érthető volt, miként értette az expedíciószervező cég vezetője: ma az egész alaptábor levonul.

A reggeli végére egy kissé kopár, de barátságos, sárgás fűcsomókkal tarkított, magashegyi mezőt láttunk a helyen, ami hetekig az otthonunk volt. Szép ívű kőhát emelkedett mögötte, majd a sziklákkal borított gleccser következett, aztán újabb kő- és jégvonulatok, egy hajlatukban a már üres egyes táborral. Szóval szerethető és változatos táj volt ez, még növények is nőttek, pedig az alaptáborokban az ilyesmi ritkaság. 
 
  
A távolból bogárzümmögés szerű hangot hoztak a sziklafalak, a völgy végében megjelent egy helikopter, és fél órával később már mi is a levegőben voltunk, a gleccser felett. Aztán a folyóvölgy villanása, majd a fennsík, ahol idejövet Bob Dylant hallgattam. Egy hágón átbukva erdők és apró zöld parcellák tűntek elő, mi pedig beleereszkedtünk ebbe a zöld puzzle-be.
 
1440 méter magasan álltam a helikopter mellett, a tagjaim szokatlanul könnyűek voltak. 3000 méterrel az alaptábor alatt tocsogtunk az oxigénben. A magashegyi rét skandináv minimalista berendezésével szemben itt pop barokk olasz stílusban épült fel a táj. Pálmafák, vörös virágú fák, liános fák, nagy, sárga virágos bokrok, ciklámenszín rododendronok tobzódtak a leszállóhely körül. Trópusi ligetek csüngtek a meredek völgyfalakon.
 
A párás melegtől még azelőtt befejeződött a torokfájásom, hogy rájöhettem volna, miért olyan furcsák körülöttem az emberek. A korábbi körrel érkezett, hetek óta ismert hegymászók álltak mellettem tétován. Olyan idegenül festettek ebben a környezetben, mint akiket celluxszal ragasztottak a tájra. 
 
 
A hegymászókon kívül azonban voltak más emberek is a kis falu szélén. Nők például, mostak a folyóban, és egyik sem viselt softshell nadrágot, windstopper pulóvert és bakancsot. Néhány férfi gerendát faragott, gyerekek bámulták a folyamatosan fel- és leszálló helikoptert, és voltak még iskolások is, egyenruhában. Ezt a hemzsegést nyilván csak a mi fogadásunkra csinálják a falusiak.
 
A legmeglepőbb mégis az illatparádé volt. Pontosabban nem is a parádé, hanem egyáltalán, hogy vannak illatok. Az alaptáborban elfelejtettem, az orr szerepe nem csak annyi, hogy leégjen a napon.
 
Semmi nem utalt arra, hogy a két világnak, a hegyinek, meg ennek itt lenn, bármi köze lenne egymáshoz. És ebben a pillanatban kellemetlen érzés szorította össze a gyomorszájam.
 
Fenn, a steril hegyvidéken még úgy gondolkoztam: Tibi technikai hibát vétett, emiatt nem jön le az alaptáborba. Tudat alatt azonban nyilvánvaló volt, hogy egyszer belép majd az étkezősátorba, és senki még csak fel sem kapja a fejét, hiszen előbb-utóbb ugye azért le szokás jönni a hegyről. Akkor majd dumálunk, végül is alig három hete ismertem, bírtuk egymást, de magashegyi teendőink közepette nem volt idő kibontani a felvetett témákat, hogy mikor mászunk együtt a Mont Blanc gerincén, meg hogy miért bújja a Mérő László-könyvet, meg a csajok. 
 
Itt azonban hirtelen más lett a helyzet: messze elhagytuk az Annapurnát, és ő hogyan is jöhetne utánunk? A helikopterleszálló szélén állva rádöbbentem: Tibi tényleg és végleg eltűnt, és már biztos, hogy nem fejezzük be a beszélgetéseinket, és nem tart velünk azon a zavarba ejtően bonyolult úton, ahova indulni készülünk.
 
 

Hozzászólások