Zsolt reggel indult el a harmadik táborból az alaptábor felé. Egyetlen meglepetésre voltunk felkészülve: a kettesben mégis összeakad Tibivel, megbeszélik, hogy miként merülhetett le a rádiója, majd vidáman leereszkednek hozzánk. Nem mondtuk ki, de nyilvánvaló volt persze, hogy ez a fajta happy end még egy délutáni romantikus filmben is erős lenne. Ha Tibi lejutott a kettesbe, akkor van olyan erőben, hogy egy fél nap alatt elérje az alaptábort is. Nem sok az esélye annak, hogy a veszélyes szakasz alatt várja be a többieket.
Mindenesetre úgy ültünk az étkezősátor elé telepített tábori székeinken, mint egy átlagos reggelen, élveztük a kávét és csendben fantáziáltunk a meglepetésről. Amit végül sajnos mégsem Tibi megkerülése okozott. A meglepetések hamarosan egymás kezébe adták a kilincset, míg végül ez a hétfő közel húszéves hegymászómúltam legbizarrabb napjává állt össze.
Amikor megszólalt Zsolt rádiója, épp igyekeztem minél nagyobb felületet felfogni a napsugárzásból. Reméltem, a meleg csökkenti torokfájást és hőemelkedést, ami a két nappal ezelőtti, viharba fulladt túrám után maradt vissza. A rádiónkba a már ismertetett zombihang sziszegte: éppen indul, és valaki jöjjön elé, mert alig áll a lábán, ráadásul az expedíció minden hegyen maradt felszerelését is le kell hoznia. Egyértelmű volt, nincs több csúcstámadás, ezek után megyünk haza.
A napon azonban senki nem mozdult. Laci egy ideig kortyolgatta a kávét, majd mosolyogva megjegyezte, hogy valójában ő is gyengélkedik, fáj például a füle, úgyhogy nem megy fel. „Akkor senki nem segít Zsoltnak? Én felmennék, de beteg vagyok már mióta” – mondta semleges hangon Lajos. Hiába telepedett közénk kínos csönd, egyértelmű volt, hogy a kínos csönd nem fogja lehozni Zsolt több mint 30 kilónyi felszerelését.
A meglepetéstől szótlanul összepakoltam, és elindultam a hegyre. Tudni való, hogy az expedíció végén még akkor is segítenek a lejövő hegymászónak, ha amúgy jó erőben van. Az akklimatizáció nélkül 7000 méter fölé mászó Zsolt azonban testileg és lelkileg is pocsék állapotban volt, meg ugye még a közös sátrak, edények, egyebek. Felfelé kapaszkodva nem gondoltam, hogy letaglózó meglepetésből aznap további hat vár még rám.
Jó iramban haladtam, tiszta volt az idő, úgy számítottam, öt óra alatt elérhetem a kuloár alatti tábort. Második meglepetésként ismét vihart tört rám a semmiből, ráadásul éppen akkor és ott, ahol két nappal korábban. Mintha egy démoni történetbe csöppentem volna, ahol az egyik utcasarkon mindig bőrig ázom, legyen bármilyen idő amúgy.
Szerencsére a csúcsról már tértek vissza a mászók, így kölcsönösen megosztottuk nyomainkat. Ők haladhattak az enyémen, és mászhattam az általuk kitaposottban, a találkozási pontban pedig váltottunk néhány szót. Azim, az iráni mászó részvétét fejezte ki, majd olyan tempóban távozott, mint aki aznap reggel ugrott fel sportolni kicsit. Radek fanyar mosollyal annyit mondott, hogy sietnie kell, mert mindkét lábán elfagytak a lábujjai. Egy serpa srác pedig dicsekedett, hogy másodiknak ért fel.
Aztán jött a vihar, én pedig fúrtam magam előre a táj körvonalait beolvasztó, szürke masszában. Derengő alak bontakozott ki a hógerinc tetején. "Te vagy az, Zsolt?” -kiabáltam, amire fütty volt a válasz. Nem értettem, integettem, mentem tovább, aztán lemerevedtem.
Nem láttam még Zsoltot ilyen állapotban. (3. meglepetés.) Nem, valójában embert nem láttam még ilyen állapotban, igaz, burokban születtem, sem tömegbalesettel, sem kegyetlen utcai verekedéssel, sem durva járványos megbetegedésekkel nem szembesített az élet. Zsolt ledobta elém a zsákot, ráült, köhögni kezdett, arcának nyílásain vér és különböző állagú nedvek csorogtak, majd fagytak rá arcszőrzetére. Nem tudtam, hogy reagáljak, azt mondtam volna, milyen jó, hogy épségben vagy, de az épségben kifejezés nem lett volna teljesen adekvát.
Felnézett, a szemével intett, hogy itt a csomag. Mondott valamit, de nem tudtam kivenni a szavakat. Elindultunk.
Tudtam, hogy barátom szereti a kihívásokat, de amikor hátamra vettem a zsákját, ennek az életformának új dimenziójával szembesültem. (4. meglepetés.) Nem is az, hogy nehéz volt a csomag. Az ember a hegyekben néha rákényszerül, hogy nagyobb súlyokkal mozogjon. Ehhez ergonomikus hátizsákot használ, ami a derék-, mell- és vállpánt segítségével három testtájra osztja el a terhelést. Nem pedig egy ponyvából varrt, belső merevítés nélküli iskolatáskát vesz a hátára, amelynek fő tulajdonsága, hogy mérete éppen akkora, mint maga a nebuló.
Úgy botladoztunk a kásás hóban, mint egy kegyetlen téli ütközet túlélői. Zsolt néha megállt, és hosszasan köhögött. Egy perui mászó jött mögöttünk, aki azzal zökkentett ki minket szomorú ritmusunkból, hogy a sziklás gerincre érve váratlanul ráhasalt a felszínre, és jégcsákányát akasztgatva mászott lefelé. (5. meglepetés.) Fölötte lépkedtünk, én a túrabotommal mutogattam, hova akasszon, hova lépjen. Olyan volt a helyzet, mint a Monty Python-jelenetben, amikor hegymászók két utcasarok közt másznak át, az aszfalton kúszva, miközben a riporter fölöttük áll, és drámai hangon tudósít. Csak éppen senki nem nevetett. A perui hason csúszva követett minket, majd fél órával később felállt, és mintha mindez természetes lenne, két lábon folytatta útját.
Sötétben értünk le a gleccserre. A magashegyek alatti gleccserlabirintusok gyakran a mászás legveszélyesebb zónájának számítanak, a hegymászó eltévedhet, mély hasadékba eshet, jégtömbök szakadhatnak rá. Az Annapurna ebben az egyben azonban nem annyira keményvonalas. A gleccserszakasz legfeljebb fél óra, az út is viszonylag egyértelmű: követni kell a felettünk húzódó omladékfalat egy morénagerincig, majd azon kiharántolni a falhoz, a fentről lógó kötélig. Azon végül a tábor feletti füves mezőre jutunk ki.
A sötéttel azonban köd is jött, a falig nem láttunk el, hasadékok és tornyok rendszerében bolyongtunk, a perui némán követett minket. Fél óra után mindhármunk számára nyilvánvaló lett, hogy nem tudjuk: még sokat kell menni a morénagerincig, vagy pont fordítva, már rég elhagytuk. Elővettem a rádióm, hogy riasszam Lacit. Ha kijön a kötél felső végéhez, és levilágít, könnyen be tudjuk lőni pozíciónkat.
„Hány méteren vagytok?” – kérdezte társunk kedélyesen. Már vacsoraidő volt, a kellemes klímájú étkezősátorban ülhetett. „4485 méter. De miért?” – kérdeztem, mert nem tudtam, hogy a hét meglepetésből most jön a hatodik. „Oh, akkor rendben van, múltkor néztem, hogy 4500-on van a lemenet a gleccserre. Mindjárt ott vagytok. Vagy lehet, hogy nem rég hagytátok el.” „De nem jönnél ki elénk, hogy biztosak legyünk?” „Hát, persze, ha nagyon kell, de az egy óra azért. Szerintem jó helyen vagytok.” Vétel, vége.
Ekkor pillantottunk meg egy fényforrást. Hallózásunkra furcsa, inkoherens válaszok jöttek. Oscar volt az, az egykor neves spanyol mászó. A csúcsról jött, a depóját kereste, kicsit defókuszálva nézett rám, motyogott. Az utat azonban tudta, intett, kövessük. Mintha fényes nappal lenne, végigvezetett minket a kritikus részen. Több mint fél óra alatt értünk a kötélhez. Lerogytunk egy utolsó pihenőre. A perui mászó csomagja sem volt könnyebb az enyémnél: sátrak, hálózsákok csüngtek róla, mindaz, amit a csúcstámadásig tartó hetek alatt felvitt a hegyre, hogy végül aztán egyszerre hozza le az egészet.
Váratlanul mögötte termett megmentőnk, Oscar, és szó nélkül kapcsolta le a zsákra aggatott csomagokat. „Milyen kedves, innentől segít cipelni” – gondoltam, ám Oscar tevékenysége egyre furcsább színezetet vett, már merev, kényszeres mozdulatokkal tépte a perui felszerelését. A tulajdonos hápogott, igyekezett eltolni az ember kezét, de az csak nyúlkált és motyogott. „Ellopta” – ennyit vettem ki a szavaiból. Akkor már a perui is állt, és hessegette Oscart, hogy ember, hagyjál már békén, mit akarsz?
Oscar ordított. „Ellopta a felszerelésem!” A perui zavartan próbálta távol tartani, „ez itt mind az enyém, csak viszem le a hegyről.” „Akkor pakold ki” – állt elő lehetetlen kéréssel a spanyol. Éjjel, hulla fáradtan, a sötét gleccser szélén még igazsága tudatában sem pakol ki az ember 30 kilónyi felszerelést a jégre. „Elloptad” – bőgte Oscar, kezében jégcsákány villant. A perui tétován lökdöste, én ordítottam, hogy nyugodjon meg, és tegye le a csákányt, Zsolt csendben ült.
A tébolyult mászó olyan vadul hadonászott a csákányával, mint aki Trockijt látja előbukkanni a sötétből. Ekkor újabb fordulatot vett az ügy. Az addig tétova perui letépte saját jégcsákányát a zsákról, rácsapott az egyik sziklára, hogy csak úgy szikrázott (pszichológiai hadviselés). Közéjük álltam, és kiabáltam. Saját szavaimat hallva úgy éreztem magam, mint akinek a South Parkban az a feladata, hogy édeskés zenére elmondja a közhelyes tanulságot. „Megőrültetek? Semmilyen felszerelés nem lehet olyan fontos, hogy meghaljatok. Az élet a legfontosabb. Ti csak tudjátok, most jöttök a csúcsról. Mindketten hegymászók vagytok. Most az a feladatunk, hogy túléljük, hogy segítsünk a másiknak, nem az, hogy meggyilkoljuk egymást!”
A perui előrelendítette a csákányt, azt hittem, ez Oscar vége. De ahelyett hogy szétloccsantotta volna a koponyáját csinált egy csavart az eszközzel, mintha évek óta gyakorolta volna, és már mindkét fejsze a kezében volt. Oscar azonnal leeresztett, mint akiből kihúzták a dugót. Ernyedten hadovált.
Aztán már csak annyi volt, hogy a perui a kezembe nyomta a csákányt, én visszaadtam a tulajdonosának, és mint egy gyereknek, elszótagoltam, hogy arra használja, amire való. Még egy óra út volt hátra. Belépve a táborba mintha nem oda érkeztünk volna meg, ahonnan elindultunk.
Epilógus: Másnap kiderült, hogy az egyik fiatal serpa vitte magával Oscar pehelyruházatát.
Hozzászólások