Tragédia az Annapurna-expedíción

Horváth Tibor három napja ítéletidőben akart leereszkedni a hegyről. Mostanra vált biztossá, hogy hiába vártuk az alaptáborban.

Tibi eltűnt, és hétfő óta már biztos, hogy tragikus balesetet szenvedett. Három napja sejtettük, hogy barátunkkal valami baj történhetett. Szombaton jelentkezett be utoljára, hogy az alsó négyes táborból már nem megy tovább, visszafordul. Üdvözöltük a döntését, mert ezzel az akklimatizáció általános szabályai szerint jár el, a megfelelő magasság elérése után visszaereszkedik pihenni. Tartottunk ugyanis attól, hogy követni akarja barátja és mentora, Zsolt példáját, aki különlegesen jó adottságainak köszönhetően képes előzetes alkalmazkodás nélkül is a csúcs megközelítésére.

Tibi elhatározásának azonban csak rövid ideig tudtunk örülni. Nem csak a hármasig akart menni, hanem akár az alaptáborig is, keresztül vágva a hármas tábor alatti, veszélyes kuloáron. „Várd meg a többieket a hármasban, mert egy-két nap múlva jönnek – javasolta Lajos. – Zsoltnak is jó lesz, ha meleg teával várod.”

„Nem olyan vészes a kuloár, hamar leereszkedem rajta, és akkor este már kényelmesen alszom” – mondta meglepetésünkre, azok után, hogy négy expedíciót is hetekig ennek a szakasznak a leküzdése tartotta lázban. Ismertük a Tibiben munkáló, sürgető érzést. A felső táborokban fáj a feje a magasságtól, nem tud aludni, vizesedik a hálózsákja. És ha meghozta a döntést, hogy visszatér, akkor hirtelen olyan közelinek tűnik az alaptábor, mintha már a bejáratánál lenne. Csak néhány kötélhossz ereszkedés, és aztán gyaloglás az ismert terepen.

A rádiózás után indultam el, hogy Tibinek élelmet vigyek fel a kettes táborba. Hat óra küzdés után, alig kétszáz méterrel a tábor alatt azonban vissza kellett fordulnom. Hóvihar tombolt a hegyen, a látótávolság két méter volt, a ködben és a sűrű hóesésben azt is nehezen tudtam megállapítani, hogy mellettem lejt vagy emelkedik a hómező. A körvonalak összemosódtak, egyedül álltam a szürke és hideg térben, miközben magam mögött hagyott nyomaim percek alatt vesztették el körvonalaikat. Hiába voltam túl az út nehezén, a jégfalon, tudtam, hogy ilyen viszonyok közt egy egyszerű hógerincet is lehetetlen követni. Esetleg már csak akkor veszem észre a hasadékot, amikor megnyílik alattam. Vagy csak akkor tudatosul, hogy rossz irányba megyek, amikor már elképzelésem sincs, melyik irányból jöttem. Visszafordultam, hogy még azelőtt lekeveredjek a veszélyes részeken, mielőtt végleg eltűnnek a hazautat jelző nyomaim.

A történet csak annyiban érdekes, hogy éppen visszafordulásom perceiben, délután négykor jelentkezett be rádión Tibi az alaptáborba. Míg menekültem a hegyről, ő arról számolt be, hogy már a hármas tábor alatt van, mellig ér a hó, és hiányzik az egyik, lefelé jutáshoz szükséges kötél. De megoldja a helyzetet, mondta nyugodt hangon. Rögzít egy darab kötelet, leereszkedik, és megkeresi a tovább vezető részt.

Ekkor, szombat délután hallottunk utoljára felőle. Visszatérve hiába szerettem volna neki elmondani, hogy megpróbáltam eljutni hozzá. Rádiója süket volt. Talán lemerült az akkumulátor, reménykedtünk, hiszen az ilyen nem teljesen szokatlan a hegyen. Ahogy az sem, hogy a vihar miatt nem megy az adás.

Másnap Laci indult el a kettes táborba, de ő már addig sem jutott el, mint én. Estére nyilvánvalóvá vált, hogy Tibi nem érte el a kettes tábort, hiszen onnan lefelé még nagy viharban is utat talált volna. Talán nem sikerült rögzítenie a kötelet, és inkább visszamászott a hármasba, és ott várja be a többiek érkezését, reménykedtünk, noha tudtuk, azon a szakaszon meredek jégfal húzódik, a visszamászás nagyobb feladat, mint kötél nélkül lejönni.

Photo on 2011-05-01 at 10.39 2.jpg.scaled1000

Hétfőn vált biztossá, hogy hiába várjuk Tibit. Először az iráni mászó érkezett meg a hármasba a csúcsról, és azt üzente, hogy senkivel nem találkozott. Délután Zsolt erősítette meg a tragikus hírt. Társunknak sem 6300 méteren, sem 5500-on nincs nyoma.

Megrázó volt a helyzet, de nem meglepő. Tibi fáradtan, egyedül, mellig érő hóban, fokozottan lavinaveszélyes körülmények közt, minimális látótávolság mellett indult neki a veszélyes szakasznak.

Ezen körülmények közül egy tényező is elég lett volna a tragédiához. Persze tudjuk, hogy a magashegyi mászásban a szerencsének nem kis szerepe van. Leérhetett volna, ha a véletlenek mind egyszerre rámosolyognak. A ráció ezúttal erősebb volt.
 

Hozzászólások