Erőss Zsolt nem jelentkezik a hármas táborból

A magyar hegymászók egy lavina után állítólag túlélték a veszélyes kuloárt is. De a rádiójuk néma.

Mai bejegyzésünk száraz lesz, mint egy MTI-hír, és nem azért, mert az expedíció csúcstámadásában ma nem történt semmi, hanem azért, mert nagyon is történt. Csak éppen távol az alaptábortól, és a technikai vívmányoktól idegenkedő társainkkal.

Előző jelentésünk ott ért véget, hogy Zsolt és Tibi az általános pánik ellenére végül nem tértek vissza az alaptáborba, hanem egy kis csapattal a továbbhaladás mellett döntöttek. Az alaptáborban izgatottan vártuk a híreket, hiszen az Annapurna mászásának legveszélyesebb szakasza következett: egy lavinaveszélyes folyosón kellett felóvakodni a 6300 méteren fekvő hármas táborba.

Csütörtök hajnali rádióüzenetük előrevetítette, hogy a csütörtököt a készülékre tapadva töltjük, élőben követve a magashegyi gladiátorharcot. Tibi jelentkezett be, hogy indulnak a hármas táborba, a két serpa már a kuloárban van, és kezdik a kötelek kifeszítését. Fél nyolckor kapcsolódtak be újra, azzal, hogy az indulás valamiért csúszott, és valójában most kelnek útra.

Tízkor jött a harmadik üzenet. Tibi a kuloár szájától tudósított, az utolsó biztonságos helyről. Hangja olyan volt, mint egy megilletődött háborús tudósítóé. „Brutális lavina zúgott el most, ketten kirohantak az útjából, egy mászó elbújt, és átsöpört felette. De valakit elkapott.” – szólt a megrázó jelentés.

Azután megszólalt a serpák rádiója, és átsereglettünk a konyhasátorba, hogy megtudjuk, mindenki túlélte a lavinát, nem adják fel, és másznak tovább. Aztán érthető okokból órákra megszakadt az adás, a kilenc mászó és a két serpa valahol a meredek kuloárban küzdött, az alaptábor pedig élte az életét. A személyzet boldogan sütkérezett a napon, a tegnap levonult mászók olyan tekintettel pakoltak, mint akik már Katmanduban eszik a croissant-t, majd jött egy helikopter, és egy óra alatt kiürítette a placcot, mintha nem is itt pezsgett volna 30-40 ember heteken keresztül.

Az alaptábor olyan csöndes lett, mint a novemberi Balaton part, a hóesés is rákezdett, csak a bezárt büféket nem zörgette a szél. Ekkor jelentkezett be utoljára Tibi. Nem csak a kuloáron voltak túl, hanem már az azt követő jégfalon is. „Ezen még egyszer nem fogunk feljönni” – búcsúzott drámai hangon, hogy onnantól csak csapattársaitól szerezhessünk híreket.

A serpák rádiója délután négykor jelentette, hogy elérték a hármas tábort. „Mindenki?” – aggódtunk. „Mindenki” – bólogattak, és kérdésünkre, hogy a két magyar is megérkezett-e, széttárták a kezüket, hogy nyilván akkor ők is.

Az iráni nő is csak arról tudott, hogy a fentiek éppen a tábort ássák ki, mert a hó betemette, és többnyire össze is törte a sátrakat. Két hete járt ember ebben a magasságban, ennyi idő alatt a hegy már rég átvette az irányítást a terület felett. „Mondták volna, ha történik valami baleset” – igyekezett megnyugtatni minket sajátos perzsa módján.

Érthetetlen volt, társaink miért nem jelentkeznek, miközben az éternek nevezett dolog zengett a különböző nemzetek híradásaitól. „Zsolt és Tibi mindig ezt csinálják” – legyintett Laci, Lajos pedig elmesélte a Locén történt esetet, amikor Tibi elrakta a rádiót, majd úgy emlékezett, az Zsoltnál van, aki viszont Tibire számított, és így aztán napokig nem jelezték, élnek-e, vagy már kevésbé. Egy másik sztori, vette át a szót Laci, amikor a Daulagirin Zsolt lerakta a rádiót, majd ott felejtette a hófalban, felment a csúcsra, másnap lejött, megtalálta a rádiót, és csak akkor nyugtatta meg az alaptábort, hogy jól van, és mellesleg a csúcsot is megmászta.

Az iráni mászó bezzeg olyan rendszerességgel rádiózott, mintha a CNN fizetné. Társán keresztül üzentünk neki, hogy kiabáljon át a magyarokhoz, kapcsolják be a rádiót, vagy felmegyünk, és addig rugdossuk a sátrat, amíg be nem jelentkeznek. A magyarok azonban nem szóltak vissza a sátrukból, talán alszanak, mondta az iráni nő.

Alaptábori elemzőcsoportunk egyelőre azt vitatja, Zsolték annyira fáradtak, hogy beájultak a sátorba és alszanak, mert ha ez a helyzet, akkor kevés esélye van a csúcstámadásnak. Vagy a rádiójukat útközben elcserélték valakivel két karton Bountyra, és remélik, mi is tisztában vagyunk, hogy az milyen finom csoki. Vagy nem tudjuk, mi a helyzet. Folytatjuk.

Hozzászólások