Miért menekülnek az Annapurnáról az expedíciók?

Szaigon kiürítésére emlékeztető jelenetek 5500 méteren. Erőss Zsolték mellett még hatan tartanak ki, készülnek a lavinás kuloárba.

Már a reggel első két eseménye összefoglalja, hogyan torpant meg a régóta várt a csúcstámadás. Pontosabban a második és harmadik eseménye, mert az első az volt, hogy kihúztuk az étkezősátor elé a székeinket, a napfényben hunyorogva néztük a kiürült tábort, és kávét ittunk. Aztán megreccsent a rádió a szakács kezében, mert úgy látszik, a tészták túlfőzése mellett rábízták a rádió-összeköttetést is, és nepáli szóáradat töltötte meg a levegőt. A konyhafiú, a pincér és még néhány vegyes funkciójú srác gyűlt köré, egyre szélesebben vigyorogtak, majd vad pakolásba kezdtek.

„Vége a csúcstámadásnak, jönnek le – mondta nehezen leplezett mosollyal a szakács. - Magas a hó, tükörjég van, nagyon veszélyes.”

Döbbenten néztünk, hiszen az idő jónak tűnt, előző este pedig volt egy táborgyűlés, ahol vagy 30 mászó és serpa egyeztette a taktikáját: hogy miként fogják kifeszíteni a köteleket a legveszélyesebb részen, azaz a kuloárban, ahol lavinák söpörték el a korábbiakat. Mindenki tettre kész volt, és egyértelműnek tűnt, hogy ezúttal nagy erőket vetnek be a kettes és hármas tábor közti lavinás folyosó leküzdésére.

A két magyar mászó kilenckor még nem jelentkezett be, ők a tábori megbeszélés szerint hatkor indultak az 5600 méteres magasságban kezdődő kuloárba. Reméltük tehát, hogy minden a terv szerint halad, és javában másznak. Közben megjelent az egyik konyhafiú, tiszta pólóban, világos dzsoggingban, frissen mosott hajjal, belevetette magát a székbe, és úgy mosolygott ránk, mintha mindnyájan amnesztiával szabadulnánk egy magashegyre telepített börtönből. „Katmandu holnapután” – tette egyértelművé a helyzetet.

Öröme érthető volt. A nepáli stáb már két hónapja időzött az alaptáborban, úgy, hogy fizetése nem függ attól, hogy a mászók már az érkezés másnapján csúcsra érnek, majd mennek haza, vagy a szezon végéig totojáznak a hegyen. Mi azonban még totojáztunk volna, a nagy felbuzdulás másnapján furcsa volt a visszavonuló.

A hírek lassan csordogáltak. Egy, a táborunkban ragadt kanadai mászónak a főserpa rádión a mély hó helyett az erős szélre panaszkodott, mondván az időjárás előrejelzés változni látszik. A kanadai grimaszolva jegyezte meg, hogy az előrejelzés szerdára szelet mondott, semmi meglepő, és a következő két napra várták a jó időt. Ezért tervezték éppen ilyen ütemben a csúcsmászást . A serpa a gyarmati időket idéző, behízelgő hangján azonban elismételte: „Nagyon veszélyes most, sir, le kell jönni.”

Olyan volt a helyzet, mint egy Murakami-regény elején, amikor a zavaros történetszálakról csak az tudható biztosan, hogy a távolban majd egzakt eseménnyé csomózódnak össze. Tibi tízkor jelentkezett be, de nem segített sokat a tisztánlátásban. „Vissza kell fordulni, mindenki lejön.” A miért nem volt világos: a kuloár bejáratánál járnak, ahol nagyon mély a hó, nagy a veszély, éjszaka akkora lavina szakadt le, hogy a porhó a sátorig ért el. És hogy jön a havazás, már holnap-holnapután. De pár nap múlva újra csúcsra akarnak menni. Már azok, akik maradnak még, az expedíciók többsége ugyanis feladja és hazamegy.

A helyzet a két héttel ezelőtti csúcstámadást idézte. Akkor az első világháborús csataterekről épp megérkező veteránok történeteit idéző sztorikkal traktáltak minket, bármerre mentünk a táborban. A mexikói páros arról mesélt, hogyan rohant át rajtuk egy lavina, míg ők egy jégáthajlásba bújtak be, az irániak sátrát vitte el a hó, mások mellett zúgott le egy halálos hótömeg, aznap a sokadik. A mászók ezek után fejvesztve rohantak az alaptáborig, egymást kapacitálva a menekülésre. Miközben aznap mégis feljutott a hármas táborba néhány csoport, azok közül pedig öten, igaz, oxigénnel és serpákkal, de elérték a csúcsot is.

A tábori székeinken ülve, és kávét kortyolgatva hasonlónak tűnt a helyzet. Az ugyanis, hogy a hármas táborba vezető kuloár lavinaveszélyes, nem valami különleges dolog, ami majd elmúlik. Az Annapurna éppen a lavináiról híres, ha a megmászására készülő mászó kinyitja az első, a hegyről szóló könyvet, ezzel az információval találkozik, mi is megírtuk már blogunk indulásakor. Igaz, sajnos ezt senki nem olvassa a táborban. Mindenesetre úgy festett a szituáció, mintha az óceán átvitorlázására készülő hajós azzal fordulna vissza, hogy viharokra azért nem számított.

Kérdésekkel halmoztuk el Tibit, később a rádiót átvevő Zsoltot: most akkor a lavinák, a mély hó, a tükörjég vagy a szél a fő probléma? Ha ezek, akkor miért javulna a helyzet két nappal később? Amennyiben az időjárás a gond, akkor miért rohannak le az emberek most? Még nincsenek olyan magasan, hogy ne lehetne kivárni, amíg valóban rosszra fordul a helyzet.

Zsolték leereszkedtek a kettes táborba, és onnan jelentkeztek újra. A hangulat Szaigon kiürítésére emlékeztetett, a csapatok jó része szedte fel a sátrait, hogy soha többet ne nézzen vissza az elátkozott hegyre. Zsolt bevallotta, hogy gyengének érzi magát, alaptábori pihenésre van szüksége, Tibi ennek ellentmondva pedig azzal állt elő: ha lejönnek, ketten megmásznak egy hatezres hegyet, így akklimatizálódnak a végső rohamhoz.

Tizenegy tájban arcunk már vörös volt a magashegyi naptól, mivel még mindig az étkezősátor előtt ültünk, rádiónkat markolva. Társaink időnként bejelentkeztek, így tudtuk, hogy egyre kevesebben vannak az 5500 méteres táborban, néhányan tipródnak még, az idő ugyanis nem rossz, és talán tényleg nem érdemes próbálkozás nélkül visszavonulni.

Ebéd előtt jött az utolsó rádióüzenet. Nyolcan nem jönnek le. Barátaink mellett két cseh, két iráni (az egyikük nő, és nem csadorban mászik), egy spanyol, egy svájci, továbbá két serpa csütörtökön megpróbál feljutni a kuloáron. Vagy legalábbis megnézik, tényleg mély-e a hó.

Alaptábori elemzőnk egyelőre még nem bátorítana a pezsgők azonnali behűtésére. Ha valóban mély a hó, 10 igen jó mászóra van szükség, hogy gyorsan és összehangoltan mozoghassanak a veszélyes zónában. A csapat fele azonban lelkes amatőr, technikailag és erőnlétileg Zsolt és az egyik cseh mászó rúgnak hólabdába. Tibi jó erőben van, de nem gyakorlott, a spanyol mászó mögött pedig elképesztő magashegyi teljesítmények vannak, igaz, húsz-huszonöt évvel ez előttről. Hasonló a helyzet tükörjég esetén. Ha lavinák jönnek, akkor pedig a tapasztalat mellett szerencsére is szükség lesz.

És akkor még csak a hármas tábor elérésénél járunk. Arról nem beszéltünk, hogy az akklimatizáció elmaradása miatt a két magyar 7000 métertől egyéb nehézségekkel is szembesül majd.

A csapat esélyeit erősen javítaná, ha háromszor ennyi mászó és serpa dolgozna velük együtt a sikerért. A serpák időközben azonban már a katmandui bulikra készülnek az alaptáborban, nekünk pedig az az érzésünk, a visszavonulás mögött az ő pszichológiai játékuk is áll. A főleg amatőr mászókból álló expedíciók örömmel fogadták, hogy vezetőik lehetetlennek minősítik a csúcsmászást. Miközben az talán nem lehetetlen, csak egy különösen nehéz hegymászófeladat.

Hozzászólások