Víziló és törpevíziló a Himalájában

Erőss Zsolt és expedíciós társai a rettegett harmadik táborba tartanak, de végül nem a lavina állja útjukat. Jelentésünk 5500 méterről.

Biztosabbak voltunk a tervünkben, mint a Közgép egy állami megrendelésben. Egy nap alatt felmegyünk a kettes táborba, hiszen azt a magasságot már megszoktuk, és kevesebb felszerelést kell cipelnünk. Délután pihenünk, másnap pedig Zsolt, Laci és Tibi nekivágnak a hármas táborba vezető útnak. Elkísérem őket az oroszlánbarlang szájáig, a környék lavináit összegyűjtő kuloár bejáratáig. Megnézem, ahogy biztonságban átkelnek, majd megvárom őket a kettesben, míg ők egy éjszakát töltenek a harmadik táborban. Aztán együtt visszaereszkedünk az alaptáborba, azzal a megnyugtató tudattal, hogy a csapat akklimatizációs szempontból is készen áll a csúcstámadásra. Az ütemezés pont jó, mert május első hetében jósolnak jó időt 8000 méteren, előtte még elég idő lesz a pihenésre.

Gyanúsnak kellett volna lennie azonban, hogy az indulás előtti este bejött hozzánk a főserpa, egy alacsony, izmos srác, röviden érdeklődött, ízlik-e a vacsora, majd javasolta, hogy másnap vigyünk magunkkal vagy 200 méter kötelet, az övéből természetesen, szóra sem érdemes. Használjuk csak abban az esetben, ha a kihelyezett köteleket a kettes tábor feletti részen szétszaggatták volna a a lavinák. Más fordításban: végezzük el a munkájukat, ők egyáltalán nem akarnak most felmenni.

Később egy másik serpa ugrott be az étkezősátrunkba, azzal, hogy rádiózzuk majd le, állnak-e még a kettes tábor sátrai, vagy mindet széttörte a hó.

Hajnalban indultunk, angol lovagregényeket idéző ködben botorkáltunk végig a gleccseren, de lehet persze, hogy csak álmos voltam még. Érzékeim akkor élesedtek ki, amikor elindultunk felfelé a hegyoldalban. Ahol legutóbb nyomok vezettek a keményre fagyott hófalban, ott most puha hóval fedett meredély magasodott. Térdig süppedtem a felszínbe, minden lépésért meg kellett küzdeni, a sziklaborda, amely emlékeimben fél órányira volt, hirtelen egyórás távolságra került. Zsolt és Laci lemaradtak, Tibivel tapostuk a nyomot, és kerestük a legideálisabb útvonalat. A zoológiában köztudott, hogy a víziló és a törpevíziló sok szempontból hasonló életmódot folytatnak, ám ha megijesztik őket, egyik faj a vízbe, másik viszont a szárazföldre menekül. Így voltunk mi is, olyan értelemben, hogy a legreménytelenebb részeken az Alpokban edzett Tibi a meredekebb hófalak felé került, míg én a sziklákra kapartam ki magam, hogy a biztos felszínen másszak, amíg csak lehet.

Útvonalaink egy idő után egyesültek, havat kellett taposni, 50 lépésenként váltottuk egymást. Néha megvártuk Zsoltot, akinek lábprotézisét kellett időről időre megigazítani, és Lacit, aki csak lemaradt. Akkor értünk az 5000 méteren álló táborba, amikor a tervek szerint már az ebéden kellett volna gondolkoznunk a kettesben. A sátrakat megpillantva olyan érzés hatalmasodott el rajtam, mintha egy kellemes buliról érnék haza hajnali kettőkor, tudván, hogy most egy nagy alvás következik. Azzal a különbséggel, hogy olyankor nem egy ködös hegyoldalban állok, mínusz 5 és plusz 15 fok közt ingadozó hőmérséklettel, attól függően, hogy épp előbukkan a Nap, vagy eltűnik.

Szerencsére a sátrak egy része még állt, beájultunk egy szuperkönnyű, egyrétegű amerikai csúcsmodellbe, amit a neves Ed Viesturs tervezett. Idilli környezet fogadott minket, kellemes klíma és felfújható matracok. Ettünk, aztán már csak Tibi álmos motyogására emlékszem: „Egy órája alszunk, indulni kellene.”

Laci egy másik sátorból mászott ki, Zsolt viszont maradt ott, ahova bebújt. „Nem megyek tovább, olyan mély a hó, hogy a műlábammal a kövekig süllyedek. Holnap hajnalban, kemény havon megyek utánatok” – mondta. Zsolt spontán döntéseit nem érdemes firtatni, nehezen átláthatók, de többnyire jól sülnek el.

Délután kettőkor tehát már csak hárman indultunk tovább. Fél óra kellett, hogy nyilvánvalóvá váljon: másnap nem lesz semmilyen hármas tábor. A hó mély volt és alattomosan zabálta az energiáinkat. A felhők ellenére úgy tombolt a meleg, mint valami standon. Ami távolról jól hangzik ugyan, de tudni kell, az ilyen klíma élvezetéhez fontos, hogy az ember fürdőnadrágban és vietnámi papucsban slattyogjon a goofrishoz, ne pedig ormótlan bakancsban, kamásliban, aláöltözetben, vízhatlan nadrágban, hosszú ujjú felsőben, kesztyűben kaptasson egy hómezőn, ami úgy veri vissza a fényt, mintha alulról is sütne egy nap. (Levetkőzve az ember percek alatt szerez fájdalmas égési sérüléseket.)

Fotó: Horváth Tibor

Még szerencse, hogy a német, amerikai, norvég és angol mérnökök tervezte membránok, műszálas szövetek, orkánok és mikroporózus műbőrök szívták, továbbították és párologtatták a nedvességet a testünkről. (Fejezetünk helyre teszi a Csak a legjobb felszerelés segít a Himalájában című posztunk által - öncélú viccelődésből - keltett hegymászóellenes hangulatot. A hegymászók azért sétálnak kényelmes felszerelésben az alaptáborig, miközben hordáraik súlyos kilók alatt görnyednek, hogy megkímélt állapotban nézhessenek szembe a hegy nehézségeivel. A hordárok turkálós ruházatában az utolsó hegyi mezőig lehet elmerészkedni, onnantól a high tech felszerelés nem a divat, hanem a túlélés része.)

Komfortos öltözetünkben tehát semmi nem vonhatta el a figyelmünket a főproblémáról, a mély hóról. Pihenőnapjaink alatt szállingózott a hó a táborban, de nem gondoltuk, hogy ez ide vezet nagyobb magasságban. A lejtők aljában összetorlódott hó a mellünkig ért, úsztunk benne, az oldalakban térd fölé ért, ott csak simán taposni kellett. Mintha nem is ezen a vidéken jártunk volna egy hete.

Ráadásul továbbra is csak ketten tapostuk a nyomot. Jobb lett volna hárman váltani egymást, de Laci messze lemaradt, ha közelebb ért, hallani lehetett, ahogy a térdére dőlve fújtat. „Jól vagy?” – kérdeztem. „Gyenge vagyok” – mondta elhaló hangon, fejét fel sem emelve. Ez a fajta kimerültség normális lenne hétezer méter felett, de érthetetlen 5200-on. Ebben a magasságban ráadásul már jártunk is, felette pedig aludtunk. Az Ázsiában jellemző gyomorpanaszok magyarázhatták volna elerőtlenedését, de a tábori konyhánk tiszta volt, egyikünk sem rontotta el még a gyomrát.

Ötven lépésenként váltottunk Tiborral. Taposol 25-öt, aztán előredőlsz, fejedet a túrabotra támasztod, és várod hogy 100 alá süllyedjen a pulzus, hogy aztán újra ugyanennyit mássz. Persze a végére sosem tudom, hogy most következik a negyvenig tartó tízes adag, vagy ez volt a vége, és már az utolsó jön. Végül aztán már mindegy is. A Primal Screamtől a Screamadelicát hallgatom, csillogó hókristályok permeteznek körülöttem, a lépés-belégzés-túrabot lendítése-kilégzés ritmusába gondolatok már nem férnek be, eszembe sem jut a tábor felettünk, ha kifulladok, kilépek a nyomból, Tibi előrelép, én pedig követem.

A lebegés valójában azonban nem létezik, a zuhanás néhány élvezetes pillanata tűnik csak súlytalanságnak. A nap lebukott a hegygerinc mögé, derékig a hóban álltam. Tapostam, de mintha szobabicikliznék, egyhelyben álltam, a puha hó mintha eltűnt volna a talpam alatt. Az órám hatot mutatott és 5300 métert. „Nyolc óra lesz, mire felérünk” – mondtam, pedig éreztem, hogy nem vagyok képes még két órát küzdeni. Nyolc órája tapostuk a nyomot felváltva.

„Most egy kicsit én” – mondta Laci, és megindult felfelé, mi pedig a nyomában, néha beérve őt, de többnyire inkább lemaradva. A csúcsok karéja rózsaszín, majd acélkék lett, a mélykék égen átfénylettek a csillagok. A világűr hidege zuhant ránk hirtelen. Vastag bakancsomban fázni kezdtek a lábujjaim, ami mínusz húsz fokot jelzett. Rideg, pusztítóan gyönyörű tájon vánszorogtunk, aztán beértem Lacit, aki megrázta a kezem. Megérkeztünk. Egyetlen sátrat sem láttam. A tábor hó alatt volt, csak néhány színes folt jelezte, hogy a felszín alatt sátrak lehetnek.

A lapátolás kimelegített, és üzemi hőmérsékleten zuhantam be a sátorba. „Mi történt veled, hogy a végén így erőre kaptál?” – kérdezte Lacitól Tibi. „A kiélezett helyzetek motiválnak.”

Epilógus: Az éjszaka mégsem az önfeledt alvásé volt. A sátor oldalai súlyos hótömegektől feszültek, a befelé domborodó szövethez nyomódott a fejem. A sötétben éreztem a több tonnányi hótömeg súlyát, a hegy szorítását, amint ebből a légbuborékból lassan sajtolja ki az életet. Hajnalban megfordultam, hogy legalább a fejem a kiásott bejárat felé legyen.
 

Hozzászólások