Orosz rulett a Himalájában

 A mexikóiakat két lavina is elvitte, de túlélték. A magyar expedíció elindul a hegyre.

 „Oroszrulett” – mutatja, két ujját a fejéhez emelve a török mászó (aki inkább borotválatlan argentin tangótáncosnak tűnik). Svájci illetőségű társa bárszintetizátoros küllemének ellentmondó lendülettel folytatja: „A hármas tábor alól jöttünk vissza. Életveszély. Őrület. Egy kuloárban vezet az út, ahol folyamatosan jönnek a lavinák. Az irániak sátrát elvitte, ott álltak mellette, mindenük elment, bakancs, minden, de ők túlélték. (Ezt a sztorit végül nem sikerült megerősíttetni.) A mexikóiak meg éppen keresztezték a hómezőt, mikor jött a lavina. Bumm. Az egyik egy jégletörés alatt bújt el, láttam, fölötte rohant át az egész. Hihetetlen, de mind az öten megmaradtak.”

Ezt a történetet viszont elmesélték maguk a túlélők is aznap este, pont ugyanolyan hevülettel, mintha mindnyájan egy első világháborús csatából tértek volna vissza, srapneltűzzel, lovasrohammal, szuronycsatákkal a hátuk mögött.

Bár a hegymászásban inkább szokatlan a veszélyek ilyen mértékű tobzódása, mégsem lepődtünk meg. Az Annapurna legfőbb jellemzője ugyanis, hogy a hegymászás veszélyeinek bemutatóábrájaként működik. A csúcs megmászása a könnyebb feladat. A sikert a bizonytalan időjárás, a lavinák, a kő- és jéghullások teszik bizonytalanná, mondhatjuk, ha egy angol lord távolságtartó stílusában szeretnénk fogalmazni.

„A kettes táborig oké. Onnantól kezdődnek a bajok” – összegezte a török, csapatunk pedig leült megbeszélni első akklimatizációs túránkat, az 5500 méteren álló második táborba.

„Induljunk most – javasolta Zsolt – Már nincs olyan meleg.” A hómezőkön a tomboló napfény valóban kimerítő, de aztán elhangzott, hogy mehetnénk hajnalban, mert akkor is hűvös van, és nem most kell kapkodni. Igen, de akkor egész nap ülünk a sátorban, ahol pedig közben már meleg lett. Viszont ha délután mennénk az egyes táborba, és ott alszunk, akkor meg a kettesben vár ránk az egész napos napon aszalódás. Vagy menjünk egy menetben a kettesbe? Az meg olyan lenne, mint a 96-os Everest-expedíción, amikor az alaptáborból egyből a 6400 méteres táborba emelkedtek, és végül többet kellett pihenniük, mintha a szokásos tempót követik. De csak egy napig kellett a napfényben gyalogolniuk, teszi hozzá valaki.

Mikor már épp felvetettem volna, a barlangászás nevű sport is népszerű, ráadásul ott nincs ez a macera a sok fénnyel, döntöttek. „Reggel megyünk.” Zsolt feszülten nézett maga elé, én pedig elindultam a környék szikláihoz. Épp elhagytam a tábort, mikor Zsolt utánam kiáltott, „indulunk”. „Mégis?” „Laci meg Lajos holnap jönnek. Csak mi hárman.” Vad iramban kezdtem csomagolni, elvégre Zsoltról írok könyvet, és kellemetlen lenne, ha épp a legfurcsább lépései maradnának ki belőle: késő délután volt, és nem ismertük az utat.

A fejlámpa fényében mászás amúgy az expedíciós alpinizmus része, a csúcstámadás például szinte mindig éjszaka indul, hogy a mászó inkább többet gyalogoljon egyszerre, mintsem a csúcshoz közel, de 8000 méter felett éjszakázzon. Tehát az, hogy már az első akklimatizációs túránk második órájában fejlámpák fényében kapaszkodunk a sziklán, valójában az edzés része, magyaráztam magamnak a helyzetet, miközben a megfelelő lépést kerestem a hágóvasam számára. A helyzetet könnyítette, hogy a kereskedelmi expedíciók derék serpái kötelet feszítettek ki a gleccser végétől az első táborig, erre kattintottuk rá biztosítóeszközünket (ún. jumár), így nem csak eltévedés, de esés ellen is védve voltunk. Azt sajnáltam egyedül, hogy a pompás tájból csupán egy ötméteres fénykört látok.

Zsoltnak időnként meg kellett állnia, hogy művégtagját levéve megtörölje a lábcsonkját. A normál esetben zavarba ejtő műveletet olyan természetességgel végezte, hogy senkinek nem jutna eszébe, hogy fél lábbal az ember nem mászik hegyre, vagy ne csinálhatna bármit, amihez kedve van.

Tibi meglepően jó erőben volt, messze elhagyott minket, egy ideig még figyeltem a fejlámpáját, de aztán kiderült, hogy az csak egy csillag. Váratlanul bukkant elém a tábor. A sátrak úgy gömbölyödtek a sötétben, mint a parton pihenő bálnák. Tudtuk, hogy ma már senki nem jelenik meg a környéken, rajtunk kívül mindenki túlvan az akklimatizáción, úgyhogy sátorállítás helyett befeküdtünk az egyik üres sátorba. Zsolt egy zacskóban havat hozott, és megkezdődött a kötött koreográfiájú magashegyi sátorélet. Ketten a hálózsákban fekve szunyókáltak, a harmadik pedig hóból vizet, abból pedig levest készített. Nincs annyi hely, hogy egyszerre tevékenykedjünk, így Tibivel más csak enni keltünk fel, mindenkinek jobb volt így.

A túra második napja, luxusételekkel, a következő részben.

 

Hozzászólások

süti beállítások módosítása