Ennél nehezebb úton még nem jutottam el hegyre, mondja Erőss Zsolt alpinista, majd egy üszkös mezőn megdöbben.
„Itt néhány hét múlva majd vissza kell jönni” – villant be a rémes jövő egy irdatlan méretű és meredek hegyoldal aljába ereszkedve. Felettem apró foltok voltak a teherhordók, hátukon dupla műanyaghordóinkkal. És ez még csak a második nap vége volt.
Konyhafiúnk persze túlzott az indulásnál: mágikus realista beszámolójára legfeljebb olyasvalaki alapozott volna, aki Matolcsy György gazdasági banánzóna-elmélete nyomán is hajlandó belevágni valami költséges vállalkozásba. Az út nem borzalmas veszélyek sorozata volt, egyszerűen csak folyamatos fizikai kihívást jelentett, és az erőleadás közben nem kalandozhatott el a figyelmünk sem. Pedig a négynapos felmenet során úgy váltakoztak a tájak, mintha minden nap a világ egy más pontjára teleportáltak volna minket.
Kezdetben apró, folyóparti falvakon vágtunk át, a férfiak és nők az alacsony kőházak kapuiból nézték karavánunkat, a gyerekek pedig a település végéig ugráltak mögöttünk. Majd nekivágtunk egy meredek domboldalnak, és estig kaptattunk felfelé. Sűrű bambuszerdőben kapaszkodtunk, vietkongok nem zavarták az előrenyomulást, az időt pedig az orrunkról csöpögő izzadtság mérte ki. Változást az hozott, mikor a cseppek már piros sziromszőnyegre hullottak. Háromezer méteres magasságban vörösen tomboló rododendron erdőbe érkeztünk. Végül pedig esti táborhelyünkre, amelyet néhány pillanatig hegycsúcsnak gondoltam, de felnéztem a felettünk tornyosuló Dhaulagiri 8167 méteres csúcsára, és gyorsan átneveztem dombtetőnek.
Miközben a csapkodó szélben sátrat állítottunk, mélyen a völgyben látszott a falu, és úgy tűnt: egy jó időre mindent magunk mögött hagyunk, ami eddigi életünket jellemezte. Csak este derült ki, hogy legalább az ételrendelés reflexéről nem kell lemondanunk. Az angol időkben kialakult expedíciós szokásoknak megfelelően a konyhafiú egy tálca teával jelentkezett a sátrunknál, később vacsorát hozott, desszertet és újabb teákat, amiket a hálózsákban fekve fogyasztottunk. „Este lenézünk a Mikába?” – kérdeztem aztán, de senki nem nevetett, mert már rég aludtak.
Huszonnégy órával később már nem viccelődtem. Félálomban feküdtem, mélyen a hálózsákomban, és minden tagom bizsergett. „Sosem volt még ilyen nehéz felmenetünk – dörmögte mellettem Zsolt. – A Dhaulagiri is nehéz volt, napokig a dzsungelben, aztán meg a gleccseren. A Makalu meg hosszú volt, de ilyet még nem láttam.”
Valóban, a második napi utunk már hegymászás volt, nem gyaloglás. Mély hóban tapostuk az utat a hordároknak, 4500-as hágókon keltünk át. Egy meredek sziklaoldalban előkerültek a jégcsákányok is. Alattunk több száz méternyi hófal szakadt le a mélységbe. Mindez nekünk nem jelentett életveszélyt, csak figyelni kellett, ahogy az ember akkor koncentrál, ha egy középkategóriás autóval 160-nal dönget Balatonra, hogy még odaérjen a kerti parti csúcspontja előtt. Szó sincs a határok őrült feszegetéséről. Ha jó a felszerelés, nem történhet baj. A hegyen pedig még trafipax sincs.
A hordárok viszont mintha egy 25 éves Trabanttal követtek volna minket az M7-esen, lapos gumikkal, a tetőcsomagtartóra kötözött konyhaszekrénnyel. Serpáink félretaposott sportcipőben, mackónadrágban és zsíros zakóban harántoltak a 70 fokos meredekségű, jeges lejtőn, hátukon 30 kilónyi felszereléssel. Tibor biztos volt benne, hogy kevesebben érkezünk meg, mint ahányan elindultunk. Ehhez képest hordáraink teljes létszámban bukkantak fel a hágókban, ledobták hátukról a hordókat, cigarettára gyújtottak, és úgy énekelgettek, mintha egy kiránduló nyugdíjas körrel pihennénk Lajos forrásnál.
Meglepetés már csak az esti táborhelyre menet ért minket. A hómezők közé ékelődött füves dombon komor füstfelhő gomolygott. A szürkeségből egyik fiatal teherhordónk alakja bukkant elő. Álmatag tekintettel bolyongott, mint a rajzfilmekben a főhős kislány a réten. Kezében egy pár csatakos zoknit lóbált, néha megállt egy üszkös fűcsomó felett, és ábrándosan a zsarátnok fölé tartotta az elhasznált kötöttárut. Ha a tűz kialudni látszott, egy gyufával újra lángra lobbantotta a vegetációt.
Döbbenten álltunk. A tengerek túlhalászása a halért, az esőerdők letarolása a legelőért biogazdálkodásnak tűnt a természet gyermekének zokniszárítási módszeréhez képest. Expedíciónk egy emberként tiltakozott, mutogattuk, hogy a konyhasátorban, a gázfőző melegénél ugyanúgy párolog a zokni, de nem értünk célt. Porterünk barátságos mosollyal nézett ránk, mint a hülyékre, akikre jobb ráhagyni. Arrább sétált, és ötven méternyire lángba borított egy másik hegyoldalt.
Epilógus: A negyedik nap délutánján mind a 14 teherhordónkkal megérkeztünk 4200 méteren fekvő alaptáborunkba, és itt egy gyökeresen új fejezet kezdődik életünkben.
Hozzászólások